HTML gyakorló topic.(őrangyalom ajánlására) :)

[img src=http://imageshack.us/photo/my-images/705/1000756q.jpg]

http://imageshack.us/photo/my-images/705/1000756q.jpg/

Június/Július

Tetszett Weasley mama is, Julie Wal_ters sosem volt ilyen harcias. Michael Gambon akárcsak Fehér Gandalf bölcsességével beragyogja a vásznat.

Ebből az osztálytalálkozós fílingből nemcsak melák méretével tűnik ki a Neville-t alakító Matthew Lewis, aki remekül lényegül át esetlenből hősbe.

S ezzel elértünk a főszereplőkhöz. A fiatal trióról kijelenthető, hogy végleg beérett, így méltó társai lehettek a történet abszolút námbörvanjának, a csodálatos Alan Rickmannek.

A szereplőkről általánosságban azt lehet mondani, hogy aki a korábbi részekben feltűnt, az majdnem mind itt van, függetlenül attól, hogy él-e vagy sem, viszont jó néhányuknak szinte szöveg sem jut, akkora a tumultus, na meg ugye amikor dandárja van a melónak, akkor cselekedni kell nem dumálni.

Talán a "megszokottnál" is szorongatóbb érzés látni, ahogy az iskolát és lakóit eléri a pusztulás szele, így aztán a hősies összekovácsolódás is nagyobb érzelmet csihol ki még a szőrösebb szívű szemlélődőből is.

Még a befejezés is jól sikerült, pedig ezt féltettem, hogy nem sikerül jól adaptálni, ám úgy látszik, ez egy ilyen remek nap, hogy csupa elégedettség jut. Megható a lezárás, amiben benne van az is, hogy sokadszorra tapasztalhatjuk meg az élet körforgását, hogy minden vég után jön egy kezdet, s hogy mindez a tökéletesebbnél is tökéletesebben raktározódhasson el a szép dolgokat szentimentálisan szeparáló szürkeállományunkban, mi mással lehetne mindezt díszíteni, mint John Williams felejthetetlen, klasszikus taktusaival.

Harry Potter 7/2

Nos, aki azt állítja, hogy a forgatókönyvíró javaslatára két részben leforgatott finálé két homlokegyenest eltérő alkotás, az erősen túloz.
A második felvonás snittre pontosan onnan folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Mintha a kétoldalú lemezt megfordítottuk volna, hogy láthassuk a továbbiakat. Az üldözősdi, menekülősdi még bőven átcsúszik ebbe a részbe is, fél- háromnegyed óra telik el, amire ebből kibontakozik a cselekmény. Tehát abszolút homogén a hetedik rész bal és jobb fele, arról pedig se Klowes, se Yates nem tehet, hogy ezt Rowling így írta. A másik meg az, hogy ki az a hülye író, aki nem a legutolsó rész vége felé időzíti a legizgalmasabb legdrámaibb eseményeket.
Merthogy az van itt rendesen. A HP-könyvek ismerőseként nem ért váratlanul mindez, az viszont örömteli, hogy a rendező ennyire remekül találta el az arányokat. Mire gondolok? Például arra, hogy egyáltalában nem transformersi csinnadratta az amit vászonra tettek, mi több, olykor a látvány is tompítva van azáltal, hogy csak képet látunk, hangot nem, de ez a relatív visszafogottság is emeli a drámát, elég ha csak a lángokban álló kviddicspályára, a rommá harcolt iskolaudvarra, vagy a minden részben pompázó roxforti nagyterem maradványaira pásztáz a kamera, arról már nem is beszélve, hogy szinte klipszerűen láthatjuk, amint korábbi fontos szereplők hullanak, mint a legyek. Igen, itt már egyedül Harry és a sötét nagyúr kettőse, telepatikusból fizikaiba átcsapó kapcsolata a legfőbb elem, de az írónő zsenijét mutatja, hogy mindemellé behúz egy olyan szálat, amitől minden (könyvet nem olvasó) nézőnek leesik majd az álla.