Útmutató a civilizációhoz (KÖNYV)

Röviden azt is mondhatnám, hogy "No comment". Így van, kár is ragozni, ezért kell együtt járnia a felelősségnek és a szabadságnak.

Jobban átgondolva azért megvannak azok a pontok, ahol a harmónia óhajtásán átüt a valóság.

Az emberi élet, de gyakorlatilag semmilyen életforma nem mentes az önzéstől, és ennek figyelmen kívül hagyására még az sem mentség, hogy az emberi környezettudatosság és cselekvési szabadság hasonló mértékű felelősséggel is kellene, hogy együtt járjon. Az önzés nem az ember sajátossága, hanem a természetben mindenhol így van. A hatékony önzés az egyed és ezen keresztül a faj túlélésének záloga. Soha egy fa sem gondolkodott el rajta, hogy akkor ő most nem nő tovább, mert akkor ezzel elveszi a tápanyagot és a fényt a cserjeszinten élő "testvéreitől", ahogy az oroszlánok sem gondolnak arra a szavannán, hogy "Na, akkor ezt az antilopot már nem ütöm le, hogy legyen holnap is mit ennem!". Arról nem is beszélve, hogy fajon belül is megvannak azok a szűkebb csoportok, amik az egyedek számára preferáltak, azért látunk a tévében a területükért harcot vívó vadállatokat, és nem fognak össze például a különböző oroszláncsaládok, hogy majd lenyomják a gepárdokat. Az önzés és a közöny mások és a saját túlélésünk érdekében is tulajdonképpen genetikailag, az ösztönök szintjén kódolva van. Lehet, hogy egy családon, egy törzsön, falun, egy nemzeten vagy országon belül élők összehangolták az igényeiket, tekintettel voltak egymásra, de ezen a közösségen kívül mindenki legfeljebb megtűrt, de inkább ellenség volt. Világnemzet-világcsalád; hol volt ilyen valaha is?

Az egy más kérdés, hogy az ember az ismeretei bővítésén keresztül eljutott arra pontra, hogy tudatában van a Földön élő összes fajtársának, valamint a többi állatnak és növénynek is, azok igényeinek, minimális fennmaradási körülményeinek, stb, szaporodási ütemén és létszámán keresztül meg oda, hogy ennek jelentősége is legyen. Ez egy teljesen új állapot, amire igazából alig volt két (de inkább egy) generációnyi ideje az emberiségnek felkészülni. Soha nem volt elvárás az emberiség történetében, hogy egy Magyarországon élő egyed nem csak tudatában van a világ átellenes sarkán élő egyednek, de tekintettel is kell lennie annak életkörülményeire. Rossz dolog például nyomorban élő kínaiakat nézni a tévében, de amikor esetleg kifejted valakinek, hogy az a szegény kínai azért él nyomorban, hogy itthon a boltban meg lehessen venni az egy kiló rizst 250Ft-ért (azt hiszem, kb. most ennyi), és hogy az ottani jobb életkörülményekhez 350-400 Ft-ot kéne adni ugyanazért a rizsért, akkor már mindjárt lanyhul az érdeklődés.

Ehhez pedig, ahogy az előbb is utaltam rá, kevés a tájékoztatás, hiszen az alapvető kérdés az, hogy reális elvárás-e hogy mindenkinek mindenre tekintettel kell lennie, amikor ez egyszerűen nem természetes, legfeljebb normálisnak kéne lennie?

Múltkor erre elfelejtettem válaszolni, itt viszont eszembe jutott, pedig a téma fontos, mert itt kap léket minden jószándékú javaslat.

Szerintem nincs az a felvilágosítás, nevelés, oktatás, nincs olyan egyéni és kollektív tudatosság, amivel a populációs kontrollt önkéntessé tudná bárki is tenni. Pedig az azt hiszem, konszenzusként elfogadható, hogy minden probléma rákfenéje a drasztikus túlnépesedés. A természetes kontroll ugyanis kimerül a betegségekben (a vírusok és baktériumok mellett ide értem a meddőséget és az önállóan fennmaradni nem képes utódok világra hozását is) plusz szelekción keresztül a háborúkban, éhínségben, de "ennyi". Az, amire te az írásod alapján gondolhatsz, hogy majd meg lesz mondva az embereknek, meg majd tájékoztatásokon keresztül "felismerik", hogy márpedig nekik "minimum 2" meg "legfeljebb 1,5-2" gyereket kell produkálniuk, az már bőven belecsúszik a "normális, de nem természetes" kategóriába.

Ez így egy matematikai-elméleti levezetés, evidencia, mint amikor bizonyos "gazdasági szakemberek" kijelentik, ahhoz, hogy Magyarország 20 év alatt megduplázza a GDP-jét, elegendő évente csak 5-6%-kal növekedni. Nyilván meghatározza a takaró nagysága a határokat, csakhogy az emberiség már most is totálisan túlnyúlt a takaróján, csak ehhez az olajból meg a kizsákmányolásból hozzászőtt még pár métert. Nem az már a kérdés, hogy hogy nem szabad felfújni az emberiség lufiját, hanem hogy hogyan kéne azt leereszteni, mielőtt kipukkad.

Népességet matematikailag úgy lehet csökkenteni, hogy kevesebb születést vagy több halált kell engedni. A kérdésem arra vonatkozott, hogy melyik és hogyan preferáltabb számodra ill. a könyv szerint.

Plusz akkor már hadd tegyem hozzá, hogy a "az elöregedő nyugati társadalom szaporodjon minimum 2-t, míg a fejlődők (túlnépesedők) maximum 2-t" az ebben a relációban egy igazságtalan megosztás. Az elöregedő nyugati társadalmak vannak aztán igazán túlnépesedve a gigavárosaikkal, a hiperérzékeny ellátási láncukkal, a nehézkes alkalmazkodásukkal, túlzott komfortigényükkel és a kizsákmányolásra alapozott látszat-olcsósággal!

Ebben - sajnos - semmi vitatható nincs...

Ugyanakkor az is megérne egy misét, hogy mi vezetett ahhoz az állapothoz, hogy  - hogy ne menjünk messzebb az Xpresstől - míg egy értelmes eszmecserére szinte egyáltalán nem vevő a közönség, egy igényesen megírt és megszerkesztett bármilyen írásra való reagálásra olykor senki nem veszi a fáradságot, addig az első adandó alkalommal, amikor savazni lehet a másikat, a másik véleményét, beállítottságát, hovatartozását, stb. akkor rögtön meglódul a vállalkozói kedv, és a kommunikálástól eltávolodott legmélyebb bunkerlakók is megjelennek az össznépi jelződobáló pankrációban.
Gúnyolódni, leszólni, ítéletet mondani nem restek az emberek, s ebben a politika, a tévé, a rikkancsújságok, de az egyeseknél kódolt, kisebbrendűség, irigység, gonoszság külön-külön, vagy együtt mind belejátszik. Pedig mennyivel jobb egy pozitív esemény, behatás (legyen az könyv, film, vagy csak szimplán a napsütés) okozta kellemességet együtt megélni azáltal, hogy mindenki hozzáteszi a saját tapasztalását és ebből egy közös kis neteufóriát gyúrva mosolyogni a monitor előtt, mint hogy azt lesni, mikor hol, kibe lehet belekötni amiatt mert vagy van rajta sapka, vagy nincs. Márpedig a rendelkezésre álló közeg nagyobb szegmensei íly módon fertőződöttek, s aki tudatosan arra gyúr, hogy látogatottságot, olvasottságot generáljon magának, maga körül, annak manapság könnyű dolga van, elég megfogalmaznia egy markánsabb véleményt, még csak nem is kell anyáznia, az majd érkezik a reakciókban.
Elgondolkodtató, hogy ilyen körülmények között mennyire érdemes szembe menni az árral, de mint ösztönlény, nem igazán szoktam ezzel foglalkozni, az alkotás öröme az elsődleges, de nyilván örülök, ha másnak is bejön az agymenésem. :)

Köszi az észrevételeket, jó látni, hogy azért többen  is figyelnek, és nem csak saját magamnak írogatok:)

Amit írtál, az nagyjából rendben van, de az idézett szöveg nem kifejezetten az anonimitásba burkolózó fórumozókra vonatkozott, mint inkább a néha - vagy sajnos inkább túl gyakran - itt zajló, odamondogatós, egymást a végletekig lekezelő "párbeszédekre". Én csupán arra próbáltam utalni, hogy az emberek gyakran rossz irányba viszik el egymást, s mintegy előmozdítják, gerjesztik egymás hasonló megnyilvánulásait és beállítottságát.

Az alábbi részlet talán egy kicsit jobban rávilágít arra, amit mondani akarok:

"Általánosságban elmondható, hogy a "tömeghatás" révén az emberek gyakran a végletek felé viszik el egymást, ami az egyre szélsőségesebb hangnem, reakciók és nézetek formájában mind a magán-, mind a közéletben jól megfigyelhető. Mindez már csak azért sem szerencsés, mert az egyén és a civilizáció válságából éppen az jelenthetné a kivezető utat, ha ehelyett az egészséges egyensúly és harmónia elérésében támogatnák egymást, ami egyúttal bárminemű fenntarthatóság alapfeltételét képezi. Ezért amellett hogy az emberek az általános bizalmatlanság, illetve az elfogadottnak tekintett énközpontúság jegyében gyakran túlságosan sokat engednek meg maguknak egymással szemben, a jelenség társadalmi vetületeként még súlyosabb gondot okoz, hogy az egyén jobbára csak a saját közvetlen érdekeit szem előtt tartva, szinte kizárólag önmaga boldogulását keresve cselekszik, miközben a közös problémák megfelelő kezelése, illetve az ahhoz szükséges figyelem és igyekezet is rendre elmarad."

Azt pedig ne mondja nekem senki, hogy amikor egyesek mindennek elmondják itt egymást, akkor azt nem a mások értékeit, személyiségét és érzéseit figyelmen kívül hagyó, sőt olykor két lábbal tipró egocentrikusság jegyében teszik...

Szerintem a fórumos viselkedés nem minden esetben hű lenyomata egy ember valós életbeli énjének, bár tény, hogy a nem valós életbeli olvasói, beszélgetőpartnerei  csupán ez alapján alakíthatnak róla véleményt. Fentiek alapján létezhet olyan normális ember, aki "szelepként" kezeli a fórumokat, ahol név és arc nélkül fröcsöghet a frusztrációitól vezérelve, de előfordulhat olyan is, hogy egy kevésbé pallérozott tag segédeszközöket használva többnek mutatja magát, mint amire egy valós életbeli találkozáskor képes lenne.
Természetesen az az ideális, ha mindenki ugyanúgy teljesít mindig és mindenkor, ahogyan az elvárható lenne. Ugyanakkor én az elvárást önnön belső késztetésből fakadónak gondolom, tehát hogy én azért legyek kedves, aranyos, szép és okos, meg ügyes és szerény meg minden, mert ez nekem örömet okoz, és az a lényeg, hogy jól érezzem magam a bőrömben. S innentől kezdve az már csak szócsavarás kérdése, hogy ez társadalmi elvárás vagy más egyéb is, bennem kell kialakulnia egy olyan hangulatnak, amiben célként jelenik meg a fenti felsorolás, s ha ez így történik, akkor játszi könnyedséggel, szinte tudat alatt működik is. Egyébként ez egy tanulható folyamat, mely segít az általános közérzet pozitívabbá tételében. De igazából nem is egy elrugaszkodott valamiből fakadó, akár "önzésnek" mondható valami ez, hiszen ha belegondolunk, maga a nevelődésünk is úgy kezdődött, hogy különféle egrecíroztatásnak tettek ki szüleink, melyeknek teljesítése különféle jutalmazásokkal (mosoly, taps, puszi, kockacukor) járt, ami tök jól esett már gumibugyis korunkban is, így aztán, hogy máskor is jól érezzük magunkat, máskor is úgy cselekedtünk, ahogy kérték. Szerintem ennek az egésznek ez az alapja. Általánosságban úgy szoktam ezt mondani, hogy az ember bármit csinál, azt úgy csinálja, hogy közben érezze jól magát! Semmit se cselekedjen úgy, hogy közben kínlódik, belehal abba, hogy neki most olyasmit kell végezni, amit a háta közepére sem kíván. Mert ezesetben ez a kényszerpályás  állapot talál módot arra, hogy fizikai formában (betegség) rombolja a szervezetet, melynek lokális orvoslása csupán tüneti lehet, mivel a gond gócpontja a gondolkodásban van.
Szóval közvetlenül nem értek egyet ilyen "társadalmi- meg kulturális elvárás" meghatározásokkal, szerintem az elsődleges az, hogy olyan helyzetbe kerüljön minden egyes egyén, hogy szinte vágyjon arra, hogy megfeleljen minden őt körülvevő dolognak, mi több, gyarapítsa azt, vagy akár pozitív módon kiemelkedjen abból. Szerintem legfőbb érték az ember, s minden embernek saját maga, saját élete, saját szervezete a legnagyobb kincse, mivel ennek kormányzása, jobbá tétele, állagmegóvása, felvirágoztatása az, amihez minden eszköz mindig a rendelkezésére áll, csak élni kell tudni ezekkel.

Bocs, ha esetleg kicsit elkalandoztam a konkrét témától! :)

Íme a mai idézet, mely erról szól, hogyan járul hozzá az egyén az általános értékválság létrejöttéhez és kiteljesedéséhez:

"Míg az érett, felnőtt embert általánosságban az jellemzi, hogy kitartó munkát tud végezni távoli célok elérése érdekében, felelősséget visel a saját cselekedeteiért és figyelemmel van tágabb környezetére is, a vágyak azonnali kielégítésének követelése, a mindennemű felelősségérzet hiánya és a mások érzelmeinek teljes mértékű ignorálása például a kisgyermek tipikus, neki azonban még megbocsátható jellemzői. Éppen ezért volna rendkívül fontos a felvilágosítás és annak tudatosítása mindannyiunkban, hogy a hasonló attitűd, illetve a megalkuvó és közönyös szemléletmód gyakorlása és népszerűsítése mennyire ártalmas a társadalom, s közvetett módon saját jövőnk szempontjából.
Az indirekt módon történő "példamutatásnál" még károsabbnak bizonyulhat, ha másokat is közvetlenül arra ösztönzünk vagy bátorítunk, hogy cselekedjen és éljen úgy, hogy kizárólag saját magára, pillanatnyi önös érdekeire legyen tekintettel, mivel ilyenkor valójában nem teszünk mást, mint az énközpontú gondolkodásmódot, annak létjogosultságát és szükségességét igazoló voltát adjuk tovább egymás között. Ennek eredménye az a fajta beállítottságunk, melyben a mércét jobbára az jelenti, mások mit engednek meg maguknak, hogy azután viszonyítási alapként mi magunk is ahhoz igazítsuk saját viselkedésünket, normáinkat.
Ez a fajta alkalmazkodás viszont nem más, mint a hanyatlóban lévő egyén(iség), társadalom és kultúra kapcsán tapasztalható negatív tendenciák hathatós alkotóeleme. Amikor így gondolkodunk és cselekszünk, rendszerint nem vagyunk tudatában annak, hogy ezáltal magunk is tevékenyen hozzájárulunk az általános értékválság kiteljesedéséhez, ahogy azzal sem vagyunk tisztában, hogy nem csupán direkt, szándékolt módon árthatunk egymásnak, de a közöny, a hanyagság és a kényelmesség, illetve az azokra visszavezethető felelőtlenség ugyanolyan károkat okozhat mások, illetve a társadalom egésze számára."

A hasonló viselkedés az itteni fórumról is ismerős lehet mindannyiunk számára:)

Nos, a lényeg szerintem az emberek tudatosságának (drasztikus) növelése, ami természetesen a kontroll megvalósításával kapcsolatban is igaz. Hiszen a cél az kell legyen, hogy az ne direkt kikényszerített, hanem önkéntes, a felismerésből és belső indíttatásból származó módon valósuljon meg - már csak azért is, mert a kikényszerített dolgok hamar ellenállásba ütköznek, fenntarthatatlanná, majd működésképtelenné válnak.

Ami a szaporodást és a fogyasztást illeti, nyilván az határozza meg a határokat, hogy csupán addig nyújtózkodhatunk, ameddig "a takarónk ér". Ezért mindig a rendelkezésre álló lehetőségeket, erőforrásokat kell alapul venni, és azokat levetíteni a populációra. Számszerűleg nagyjából meghatározható (átlátható gazdálkodásnál legalábbis) az egy főre maximálisan jutó javak mértéke, mint ahogy a gyerekek kívánatos száma is egy-egy régióban. (Ez nálunk nyilván minimum 2 kellene legyen a társadalom elöregedése miatt, míg a túlnépesedő régiókban legfeljebb 1,5-2 közötti átlag lenne az ideális).

Mindezek betartása, betartatása természetesen egyáltalán nem egyszerű feladat - éppen emiatt van szükség az emberek felvilágosítására, megfelelő oktatására és nevelésére, az egyéni és kollektív tudatosság növelésére.

Értettem én, hogy ezek kiragadott bekezdések, gondoltam, hogy nem találtam fel a spanyolviaszt a leírtakkal, de ha már összeálltak a fejemben a gondolatok, akkor leírtam őket:). Hogy az idézett bekezdések hogyan illeszkednek az én nagy egészembe.

Nem mondtam, hogy a "felélés és a kizsákmányolás törvényszerű", ahogy természetesen lehetne egyensúlyban élni egyszerre a természettel és egymással... azonban nagyon úgy tűnik, hogy ennyi ember ilyen igényekkel egyszerűen nem képes, és sokan tulajdonképpen nem is hajlandóak rá, ha nincsenek rákényszerítve. Akkor érvényes csak a fenti "törvényszerűség".

Az oké, hogy a civilizáció a kontrollról szól, de láthatóan már nem a természettel, hanem szinte kizárólag az egymással harmóniában való együttélésről szól. Ez benne volt az általad idézett bekezdésben is.

A kontroll kérdése azonban érdekes kérdés, a fogyasztási és a populációs egyaránt. Ennek két formája lehet: önkéntes és kikényszerített.
- Az önkéntes tűnhet egyszerűbbnek, hiszen ha az embernek saját belső igénye, vállalta, hogy mondjuk ne hagyjon maga után annyi gyereket vagy ne vásároljon, és ezen keresztül ne pazaroljon annyit, akkor ez minimális belső feszültséggel jár. Lehet, hogy egyfajta lázadásként, de az ilyen emberek költöznek ki a városokból, és rengeteg munkával, az igényeik korábbinál alacsonyabb szintű kielégítésével alakítanak ki önellátó gazdaságokat.
- A kényszerítés viszont már eleve onnantól megjelenhet, ha az egyén szándékai nem egyeznek a közösség látszólagos céljaival. Például az, aki önkéntesen vállal kevesebb gyereket (ami egyfajta populációs kontroll, amit a jövőbeni kilátástoktól való félelem alapoz meg), a tévében viszont másról sem hall, mint hogy fogy a magyar és nemzethalál, mert már nem vagyunk tízmillióan, akkor a külső és a belső igények ellentmondása feszültséget okoz. És akkor a kínai "egy-gyerek" törvényig, és annak torzító hatásaiig még el sem jutottam. A fogyasztási kontroll még ennél is neccesebb, hiszen ami jelenleg például a megszorításokkal és a jövedelemcsökkentéssel zajlik nálunk és Európában, az például az. A társadalom széles rétegei egyre kevesebb pénzhez jutnak, abból az áremelések miatt egyre kevesebbet tudnak vásárolni, jobban megválogatják miből mennyit vesznek: ez bizony fogyasztási kontroll. Na és hányan örülnek ennek? Ezzel indultam: az emberek -a kevés önkéntesen kívül- jobban akarnak élni, de legalábbis nem akarnak rosszabbul élni. Egyik sem! És minden, akár természetes, akár mesterséges kontroll ellen lázadnak, ami rontja a jövőbeni kilátásaikat, bizonytalanabbá, kockázatosabbá, kényelmetlenebbé teszi az életüket.

Félreértés ne essék, lehetne máshogy élni, lehetne jobban, egyenletesebben elosztani a javakat, de ehhez az kéne, hogy azok, akiknél a javak vannak, azok megosszák ezeket azokkal, akiknek kevesebb jutott. Vagyis két olyan dolgot kéne újra kinöveszteni, amiket a civilizációs "normalitás" és az eddig meglevő erőforrásbőség elsorvasztott, vagyis a LEMONDÁST és a TISZTELETET.

A kontrollnak ugyanis a legizgalmasabb és egyben legingoványosabb területe a szelekció. Mi lenne az a szelekciós elv szerinted (vagy a könyved szerint), ami alapján eldönthető, hogy ki mennyit szaporodhat vagy ki mennyit fogyaszthat, amennyiben ez nem természetes, hanem mesterséges? A természetes azért lóg ki innen, mert az "természetes", a például háborúk mindig is egyfajta szociáldarwinista (újabb "szitokszó"...) megmérettetések voltak, amiben eldőlt, hogy melyik közösség (például nemzet, ideológiai irányvonal, vallás, stb.) mennyiben és hogyan tudja rákényszeríteni egy másikra a saját akaratát. Ha rá akarta az kényszeríteni, de az effajta együttélések, szövetségek is általában csak arra szolgáltak, hogy egy harmadikat egyesült erővel kicsináljanak, hogy aztán újra egymásnak tudjanak esni.

A mesterséges ("normális, de nem természetes") populációs kontrollt hogyan képzeled el?

Így van, alighanem rátapintottál a lényegre:)

Tény, hogy a könyvben nem tárgyalom ennyire részletesen a "normális" és a "természetes" közötti különbséget, a kettő valóban kicsit összemosódik. Amit ezzel kapcsolatban leírtál, az újfent egy alapvető igazságokat tartalmazó, lehetséges interpretáció.

Egyébként a természetességtől való eltérés tekintetében elsősorban a következő fejezetet ajánlom figyelmedbe: 7. Civilizációs torzulások és civilizációs válság

Ez esetben a "civilizációs torzulások" kifejezés utal a "természetességtől" való eltérésre.

Elnézést a tempóért, csak valahogy fenn kellett tartanom a topicot, mielőtt még végleg eltűnik a süllyesztőben;)

Először is köszönet a bőséges reagálásért (engem meg először ez ütött egy kicsit fejbe:)) Ha tényleg megrendeled, sőt még el is olvasod a könyvet, azt pedig külön köszönöm, igazán megtisztelsz:)

Annyit rögtön hozzá kell tennem a gondolataidhoz, hogy alapvetően egyetérek veled, csak tudod az a gond, hogy egy-egy bekezdésnyi idézetből nem feltétlenül derül ki - sőt általában nem derül ki -, hogy az hogyan illeszkedik a nagy egészbe. Így azt kell mondjam, teljesen igazad van például abban, hogy mi, emberek magunk alakítjuk úgy a dolgainkat, illetve az aktuális tendenciákat, ahogyan azok alakulnak, s nem valamiféle láthatatlan, külső erők. Vagyis a probléma és egyben a megoldás kulcsa is bennünk van. Példának okáért a "liberális kapitalizmus által globalizált világunk" is egy olyan "esemény", melyet a különböző emberi tulajdonságokból - na és persze földi adottságokból - származó jelenségek idéznek elő. Ez viszont végső soron az egyes emberek, egyének egymásra hatásának módjára vezethető vissza, ami már a tömegpszichológia, a "tömeghatás" és a kollektív tudatosság mezsgyéjére vezet bennünket. Ezt itt a hely korlátozottsága miatt nyilván nem igazán lehet bővebben kifejteni - de ha elolvasod a könyvet, reményeim szerint kiderül, mint ahogy azt is meglátod majd, hogy az egyes bekezdések, kiragadott gondolatok hogyan illeszkednek a nagy egészbe.

A tyúk és a tojás esetével kapcsolatban pedig azt mondom, majdhogynem mindegy, melyik volt előbb a kettő közül. A lényeg, hogy a kettő állandó kölcsönhatásban, ok-okozati viszonyban áll egymással, és folyamatosan újrateremti egymást, egészen addig, amíg azt valamilyen külső behatás meg nem akadályozza.

Alapjában véve a többi gondolatoddal, felvetéseddel is egyetértek, legfeljebb abban van jelentősebb eltérés, amit ezzel a megállapításoddal kapcsolatban látok: "Csakhogy mivel egyre több ember akar egyre jobban élni (vagy legalábbis egyre kevésbé rosszabbul), ehhez egyre több erőforrásra, nyersanyagra van szükség, ami viszont csak felélést és kizsákmányolást jelenthet." Annyiban mindenképpen igazad van, hogy a növekedést, a termelés és a fogyasztás bővítését a korlátozott erőforrások miatt nem lehet folytatni a végtelenségig. A "felélés és kizsákmányolás" viszont egyáltalán nem törvényszerű, lehet egyensúlyban is élni a természettel és egymással is - amihez természetesen fogyasztáskontrollra és előbb-utóbb - de inkább előbb - populációs kontrollra is szükség volna. Hiszen a civilizáció végül is nem másról szól, mint a kontrollról, illetve a természettel harmóniában való együttélésről.

A liberalizmus, globalizáció, kapitalimus és hasonló "szitokszavak" pedig, ahogy korábban is utaltam rá, csupán egy-egy jelenség megnevezésére szolgálnak, melyek mögött azonban mindig az emberek kollektív viselkedésmódja, attitűdje áll. Ezért például nem is lehet a gazdasági, társadalmi és egyéb problémákért sem csak a multikat vagy a bankokat, netán kizárólag a politikusokat hibáztatni, mivel a probléma ott van minden egyes ember felfogásában, hozzáállásában, akik döntéseikkel és életvitelükkel egy olyan rendszert támogatnak, melyben az említett csoportok tevékenysége egyenlőtlengéseket, igazságtalanságokat és egyéb, negatív megítélésben részesülő hatásokat eredményez.

A második idézetre akkor már csak "röviden":

Hogy mi számít normálisnak az szubjektív (hiszen egy norma egy közösségi igényt testesít meg, ami közösségenként és az azokat alkotó egyénenként változhat), de természetes szerintem pusztán az, ami a természet más területein is megjelenik, azaz egyszerűen természetes környezetében, mesterséges behatás nélkül VAN. A kettőnek az elválási pontja pont az, amit írtál: a "normális" civilizációs környezetben, társadalmi vonatkozásban értelmezhető, a "természetes" viszont az ökoszisztéma feltételeiben. Mivel ezáltal a "természetes" és a "normális" elválik, ezért ha a kettőben eltérés van, akkor vagy a közösség alkalmazkodik a "természetes"-hez -ami azonban sok energia és "macera"- vagy a közösség hoz szabályt, például törvényt arra, hogy ami természetes, de nem normális, az büntetendő, ezzel kényszerítve az egyént a természetes helyett a normális viselkedésre. Történhet ez hallgatólagosan, kimondatlanul is, amikor egy viselkedésformára a közösség kiközösítéssel reagál (ezzel teremtve precedenst). A mesterséges behatás miatt azonban a rendszer torzul, kialakulnak a normális, de nem természetes viselkedési formák, amik belső feszültségekben, elfojtásokban jelennek meg... vagy éppen kizsákmányolásban. Ezek hosszú távon mindenképpen kimerüléshez vezetnek, akár tesihez, akár lelkihez, akár fizikaihoz, attól függően, hogy a szabály, ami torzít, az mit korlátoz.

Az ökológiai problémákat így azok a viselkedésformák okozzák, amik normálisak, de nem természetesek, míg a civilizációs, a társadalmi együttélés problémái a természetes, de nem normális viselkedésformákban gyökereznek, nagyon leegyszerűsítve.

Mindez szerintem segít az utolsó mondatban felvetett probléma okainak feltárásában. Amíg ugyanis olyan világnézetek dominálnak, és határozzák meg a civilizációs együttélés szabályait, amik az embert is az ökoszisztéma egy elemének tekintik, addig a "kölcsönös működőképesség" sokkal valószínűbb, mint egy olyan szemléletben, ami az embert az ökoszisztéma kitüntetett elemének, hovatovább a csúcsának tekinti. Mondjuk mert évszázadokon keresztül azt hirdeti, "Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá. Ők uralkodjanak a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog.". Az "uralkodjanak" persze a "jogalkotó" szándéka szerint vélhetően nem azt jelentette, hogy "csináljon vele, amit akar", de azért a gyarló ember könnyen értheti így is... Ha egy norma megköveteli, de legalábbis ösztönöz arra, hogy az ember hagyja figyelmen kívül "a természet által diktált igazságokat, törvényszerűségeket és erényeket", esetleg azáltal, hogy ezekről nem tájékoztatja megfelelően vagy eleve a norma meghatározásánál, kialakulásánál eleve nem volt ismert, szóval akkor az ember csak úgy választhatja a természetességet a normalitással szemben, ha szembemegy a normával.

A "természetesség" azonban fizikai szinten mindenképpen alsó korlátot jelent, hiszen hiába akar egy civilizáció, és annak nyomán egy norma olyan rendszert fenntartani, amelyik mondjuk az olcsó erőforrásokra, olajra és a tiszta környezetre épül, ha az olaj elfogyott, a környezet pedig olyan mértékben károsodott, amihez az emberi test -érzékenysége okán- nem vagy csak részben tud alkalmazkodni, és károsodik, megbetegszik. Az a rendszer egyszerűen nem létezhet, nem maradhat fenn tartósan, mert nincsenek meg a fizikai alapjai.

*************************

Vagyis a megoldás az lenne, ha a "normalitás" igazodna a "természetességhez", de ahhoz meg az kéne, hogy elég sok ember legyen, akik képesek és hajlandóak a norma megváltozásáig széllel szemben hugyozni, esetleg harcolni a természetellenes norma ellen, például tájékoztatással.

De hát végül is ezért íródott ez a könyv, nem:)?

Hé, ne ilyen gyorsan:)! Szerintem hagyj egy pár napot, hogy leülepedjen az arra fogékonyakban az idézetek tartalma, aztán esetleg utána dobd be a következőt. Arról nem is beszélve, hogy én várhatóan a következő csomagommal, úgy egy-másfél hónap múlva jutok csak a könyvedhez, csak hogy legyen mit átrágnom az ünnepek alatt:).

Amiket ebben a szakaszban leírsz, azt nagyjából én is így látom, csak az elemei illeszkednek egy kicsit máshogy nálam. Egy dologban viszont markánsan különbözik a nézőpontunk: részemről egy eszme vagy egy társadalmi jelenség sosem önmagában, fogalomként fontos, hanem azokon az embereken keresztül, akik azt közvetítik, akik abban élnek. A jelenségek, eszmék igazából csak leképezései a társadalmi és/vagy technológiai átalakulásoknak, tulajdonképpen reakciók azokra. Lehet, hogy ez már folyománya a saját "egocentrikus" világképemnek, de szerintem így mind a problémák, mind az okok könnyebben azonosíthatók. A mondataidból viszont azt érzem, mintha nálad szegény emberek csak áldozatai, kívülálló elszenvedői lennének ezeknek a folyamatoknak, jelenségeknek, pedig pont az lenne az egyik legfontosabb felismerés, hogy ők maguk idézik ezeket elő éppúgy egyénileg, mind közösségileg.

Amikor például azt mondod, hogy "a liberális kapitalizmus által globalizált világunk", akkor azt mondom, hogy szerintem a globalizációért az egyre távolabbi úti célok egyre gyorsabban és egyre hatékonyabban, egyre többek számára elérhetőségének igénye és az ezt tevő dolgok "felelősek", vagyis mondjuk az emberi kíváncsiság és a mohóság, technológiai oldalról meg az, hogy egyre nagyobb tömegeket egyre biztonságosabban mozgatni képes szállítójárművek állnak rendelkezésre... de azokra is azért, mert emberi oldalról igény van rájuk. Amikor a globalizáció "uniformizáló, a kulturális és egyedi sajátosságokat fokozatosan eltüntető" hatását veszed hozzá, akkor azt mondom, hogy a kinyílt világgal, a tudásbőséggel, hogy távoli kultúrák is megismerhetővé, megélhetővé váltak, úgy csökkent a jelentősége az élettér kultúrájának... de senki számára nem tiltott, hogy azt fontosabbnak tekintse, őrizze a hagyományait, "egyszerűen" általános igény nincs rá. Amikor pedig "az énközpontúság, ami tendenciózusan megosztja az embereket" kerül szóba, akkor azt mondom, hogy ebben a vonatkozásban szerintem a tyúk volt előbb, vagyis a megosztottság teremti meg a lehetőségét az énközpontúságnak... de az egyén kiszolgáltatottságának is.

Azzal ugyanis, hogy a világ kitárult, a különböző területeken meglevő tudás pedig egyre szélesebb rétegek számára vált megismerhetővé (az internet előtt azért emlékezzünk meg a földrajzi felfedezésekről, a könyvnyomtatásról és a közoktatás szerepéről), vagy éppen az energia, érték megszerezhetővé (pl.: gyarmatosítás, világkereskedelem), ennek során azok az életlehetőségek is bővültek, ahogy az emberek az életüket el tudják képzelni, a szükségleteik kielégítése mellett. Régen még azt írták a térképek fel nem fedezett részeire, hogy "Ezen a helyen sárkányok vannak!", manapság viszont ezek a "sárkányok" a Föld elenyésző területén "élnek" csak. Régebben a szűk közösségnek fontos szerepe volt abban, hogy az egyén életképessége megmaradjon, és ha lett is volna olyan, aki számára a közösség, a közösségben megszabott feladatai és kötelességei nem "feküdtek", kevesen vállalták a kockázatot, hogy elinduljanak az ismeretlenbe, a "sárkányok földjére", hogy hátha ott talán esetleg mégis életben tudnak maradni. A zárt határok, a kommunikációs problémák csak ezt az esélyt rontották volna még tovább. Inkább maradtak, tűrtek, alkalmazkodtak.

Ma viszont már pontosan lehet tudni, hogy a Föld jelentős részén az emberek képesek élni, életben maradni, képesek akár jól és boldogan élni, esetleg jobban és boldogabban élni (akár csak látszatra), mint ahogy az egyén azt a jelenlegi környezetében megéli. Ez a tudás, ill. a lehetőség az odautazásra, az ott való boldogulásra sokaknak éppen elegendő indok, hogy útra keljenek. Egyszerűen azért, mert a kockázatok által elérhető haszon, például a jobb élet reménye nagyobb, mint az a kényelmetlenség, amit az alkalmazkodás jelentene. Mivel pedig nem kell alkalmazkodni, hiszen bármikor ki lehet lépni a meglevő közösségből, és egy másikban folytatni az életet, ezért veszítik el a korábbi sajátosságok, így akár a kulturálisak vagy a szűk társadalmiak is a jelentőségüket. A "közösség", amiből a jelenlegi ismereteink szerint (még) nem lehet kilépni, az az egyén, annak fizikai és egyéb korlátai. Ezen túl azonban minden ember gyakorlatilag ahhoz a közösséghez alkalmazkodik, azokhoz kapcsolódik, amelyekhez akar és képes. Sokak szerint a szabadság azért veszélyes, mert abban szabad csinálni a dolgokat; szerintem meg azért, mert szabad NEM csinálni a dolgokat, például szabad nem alkalmazkodni.

Ez a tendencia "csak" három dolgon bukik meg, de azokon kegyetlenül:
- Minél fontosabb egy egyén számára önmaga és minél kevésbé a közösség, amiben él, annál biztosabb, hogy pótmegoldásokat fog keresni, hogy mégiscsak érezze egy közösséghez való tartozás biztonságát. Az ember alapvetően társas lény, ezt ugye tudjuk, amire még a legnagyobb individualizmusban is szüksége van, és az effajta "hiánybetegségek" szoktak pótmegoldásokhoz, esetleg függőségekhez vezetni. Ilyenek a különböző klubok, szekták, egyesületek, amik például egy közös érdeklődési kör alapján alakulnak, mindezt úgy, hogy ennek a laza közösségnek a tagjai esetleg éppen a családi kötelékek "lazítása" miatt képeznek csoportot ("Addig sem nyaggat az asszony..."), miközben esetleg azokat sem ismerik, akikkel egy utcában vagy egy emeleten élnek... de megint azért, mert nem érzik szükségét, nem azért, mert valamely eszme ezt tiltja.
- A térbeli kockázatok helyett előtérbe kerülnek az időbeli kockázatok. Mivel nincs közösség, amelyikhez az egyén tartósan és beágyazottan kapcsolódik (pontosabban az individualizmusa mértékétől függően vannak, ahogy mindig is), ezért egyre nagyobb szerepe van a felhalmozásnak. Amikor az emberek megismernek, megtapasztalnak egy számukra jobbnak tartott életminőségi állapotot, onnantól ragaszkodnak hozzá, hogy az az állapot minél tovább fennmaradjon. Ebből képeznek a maguk és az általuk preferált (tehát választott!) közösség számára olyan tartalékot, amiből egy esetleges kedvezőtlen fordulat hatására a korábbi életminőséget legalább egy átmeneti időszakra fenntarthassák, vagyis ha nem is élnek egyre jobban, a legtöbb embernél az a minimum, hogy legalább ne éljen rosszabbul.
***(ide csak kiegészítésképpen szúrom be, hogy gyakorlatilag a fenti kettő okozza a "fogyasztói társadalomnak" csúfolt jelenséget, miközben mind a kettő olyan, ami az ember, sőt az állatvilág minden tagjának természetében benne van, de a technológia tette ilyen látványos mértékűvé... mert ez is része a globalizált tudásnak)
- Csakhogy mivel egyre több ember akar egyre jobban élni (vagy legalábbis egyre kevésbé rosszabbul), ehhez egyre több erőforrásra, nyersanyagra van szükség, ami viszont csak felélést és kizsákmányolást jelenthet. Előbb vagy utóbb, de egyszerűen fizikai törvényszerűség, hogy azok az anyagok és erőforrások, amire a mostani társadalmi és ideológiai berendezkedés ráépült, kimerüljenek. Ennek már "csak" mellékhatása, hogy a felhasználásuk közben milyen káros anyagok szabadulnak fel, és azok hol és mely más közösségeknek okoznak problémát. Ahogy egyszer olvastam: "Az emberek azért nem dobhatják el a szemetet, mert nincs olyan, hogy EL!". A "szemetet" legfeljebb a szőnyeg alá söpörni vagy a szomszédhoz átdobni lehet, illetve újrahasznosítani, de ez a tevékenység csak anyagnál működik, az energia mindörökre elveszett, átalakult. Nem véletlen viszont, hogy ezzel a "kimerüléssel" kapcsolatban a lassan melegedő vízben úszkáló békát szokták emlegetni, hiszen amíg az emberek csak fokozatosan szembesülnek ennek hatásaival, addig azt hiszik, hogy még van idejük az alkalmazkodásra, még megtehetik, hogy úgy élnek, ahogy eddig... aztán hirtelen azon veszik észre magukat, hogy már nincs idejük. Na, pont akkor lesz nagy valószínűséggel késő...

A legriasztóbb például nekem ebben az egészben -csak hogy egyet kiemeljek a sok riasztó közül- a spiritualizmus (ha már megemlítetted) és a fogyasztói társadalom kombinációja. Mivel ugye filmes oldalon vagyunk, hadd utaljak itt kiegészítésképpen az Ízek, imák, szerelmekre, ami egyszerre volt iszonytatóan sekélyes és rendelkezett kiváló szatirikus pillanatokkal. Abban tükröződött nekem legjobban a társadalom, amelyikben a spiritualizmusnak már nem valami belsővel vagy éppen felsőbbrendűvel való őszinte kapcsolat szempontjából volt jelentősége, része a mindennapoknak, hanem egyszerre vált célorientálttá, teljesítmény-központúvá és menekülési útvonallá. A mai emberek jó része ma már nem a korábbi félelemmel vegyes tisztelettel fordul ezek felé a dolgok felé, például az ismeretbővülés miatt (mert például tudjuk, hogy a kórságokat nem ártó szellem okozzák, hanem baktériumok és vírusok, ahogy azt is, hogy napfogyatkozás egyszerűen annyi, hogy a Hold eltakarja a Napot), hanem kipipálandó feladatnak tartják ezt, rosszabb esetben még halmozzák is, versenyeznek abban, hogy ki tud gyorsabban vagy jobban "megtisztulni". Fúj!

**************

Csak hogy megmaradjon a vezérfonal, egyelőre akkor ott tartok, hogy a megszerzett és átadott tudás megteremti a választás igényét, az a lehetőségét, ami pedig addig lazítja egy közösség kapcsolatait, amíg az gyakorlatilag szét nem esik. Ezért az emberek látszatközösségekkel építenek látszatkapcsolatot a közösséghez való tartozásuk igényét kielégítendő, plusz egyénileg kezdenek felhalmozni a jövőbeni negatív hatásokat ellensúlyozandó, miközben figyelmen kívül hagyhatónak gondolják saját fizikai világuk korlátait. Mivel pedig mindhárom hatalmas és végzetes tévedés, ezért a szétesés nem is a jelenben problémás, hanem majd akkor lesz az, amikor a megváltozó életkörülményekhez az ember már nem tud hely- és közösségváltozással "alkalmazkodni", és hiányozni fog az a tudása, ami egyszer, valamikor megvolt, de a széteséssel együtt elveszett számára.

Ez még mindig csak egy eleme, egy lánca a kirakósnak, ami logikailag, az általad említett elemekből bennem "hirtelenjében" így állt össze.

Mindezt úgy, hogy a "globalizáció", a "liberalizmus" és a "kapitalizmus" jellegű "szitokszavakat", bűnbakokat meg sem említettem... csak most:).

És íme a következő részlet, mely azzal kapcsolatos, hogy egy civilizált világban mi számít normálisnak vagy természetesnek:

"Miközben az, hogy mi számít normálisnak vagy természetesnek – vagy, ha úgy jobban tetszik, követendőnek, azaz egyfajta etalonnak –, kétségkívül szubjektív megítélés kérdése, távlatban gondolkodva és társadalmaink viszonyait, illetve civilizációnk és a földi ökoszisztéma kölcsönös működőképességének feltételeit figyelembe véve mégis igen jól körülhatárolható. Hiszen individuumként bolygónk, Napunk, élő és élettelen környezetünk erőforrásaitól függő létezésünk alatt legalább annyira a természet által szabott feltételekhez kell alkalmazkodnunk, mint amennyire az emberek mesterséges világában éppen uralkodó körülményekhez és tendenciákhoz igazodunk. Ennek ellenére annak eldöntésénél, hogy mi a normális, természetes, hasznos vagy értékes rendszerint konformista módon más emberekre, normákra hagyatkozunk, ahelyett, hogy legalább ugyanakkora részben az eredendő vagy a hosszú idők során meghonosított civilizációs értékekhez visszanyúlva, illetve maga a természet által diktált igazságokra, törvényszerűségekre, erényekre alapoznánk értékítéletünket."

Íme az első részlet a könyből:

"Az individuum szempontjából a fő problémát az egyéniség részleges vagy teljes feladása okozza, ami viszont elsősorban a liberális kapitalizmus által globalizált világunk uniformizáló, elgépiesítő, a kulturális és egyedi sajátosságokat – sőt még spirituális énünket is – fokozatosan eltüntető hatásának, illetve az általa meghonosított fogyasztói társadalomnak köszönhető. A jelenség azonban rendelkezik egy felettébb alattomos, sokak számára vonzó aspektussal: miközben az emberek különbözősége és egyedisége ellen hat, a felszínen mégis magát az egyént, annak szükségleteit, vágyait, illetve a közösséggel szembeni megkülönböztetett fontosságát helyezi a középpontba. Ezen látszatindividualizmus által okozott legnagyobb kár éppen az énközpontúság, ami tendenciózusan megosztja az embereket, arra sarkallva őket, hogy lényegében csak saját magukra, egymásra viszont nem vagy csak meglehetősen szelektív módon legyenek tekintettel.
Így lehetséges, hogy a geo-, majd a heliocentrikus világképet mára fokozatosan felváltotta az "egocentrikus világkép", mely a Föld vagy a Nap helyett immár önnön egónkat, azaz saját énünket állítja a világ középpontjába. Az egoizmus valójában olyan életelv, álláspont és szemléletmód, melynek kapcsán az egyén tevékenységét, viselkedését elsősorban saját, önös érdekei határozzák meg, a közösség, a társadalom és mindenki más érdekei elé helyezve azokat. Az énközpontúság megjelenése a magántulajdonon alapuló társadalmak kialakulására vezethető vissza, kiteljesedése azonban a kapitalizmus térhódításának idejére tehető, mely hatványozottan az anyagi javak birtoklását szorgalmazta. Innen pedig már egyenes út vezetett a végletekig fogyasztásorientált, globalizált világunk fejlettebb társadalmaira jellemző egoizmus uralkodóvá válásához, melyben a modern technológiák alkalmazása csak még inkább felgyorsította a folyamatot."

Úgy látszik, egyelőre nem igazán indult vita a könyvvel kapcsolatban... De sebaj, attól még lehet tartani permanens fogadóórát:)

Úgy döntöttem, időnként közlök egy-egy rövid részletet a könyből, szigorúan ügyelve arra, hogy ne legyen túl hosszú egy-egy idézet. Hátha mégis érdekel valakit a dolog... De ha mégsem, akkor jól elszórakoztatom saját magamat:D

És igen, végre fent van a szerzői kritikám:)

Tudom, lehetne valamivel hosszabb és tartalmasabb is, de azért átjön, amit mondani akartam, ugye?

Na jó, akkor talán kezdjük a(z) (ön)kritikával;)

Ez tök jó:)! Olyan még úgysem nagyon volt a fórum történetében, hogy egy mű szerzője maga tartson permanens fogadóórát:)!