Ami azt illeti, izgalmas volt már csak a gondolata is, hogy nemcsak Bourne, hanem a vele párhuzamosan aktivált és működtetett, tulajdonképpen futószalagon előállított, arctalan és névtelen rendszerkatonák életébe is bepillanthatunk, az pedig mód felett ügyes húzás volt, ahogy egyelőre (?) nüansznyi kapcsolódási pontokkal (Waterloo, irodai telefonhívás) össze is kötötték a történet folyását a Bourne-univerzummal. Örvendetes, hogy a korábban látottaktól független szál vezet a bonyodalomig, az alkotók pedig a siker érdekében eddig nem látott elemeket dobtak be - az utóbbi évek minden bizonnyal legsokkolóbb tömeggyilkossági jelenete elevenedik meg, de Tony Gilroy forgatókönyvírói tehetsége megvillan az erősen suspense-gyanús, gyomorgörcsöt okozóan elnyújtott párbeszédekben is. Hogy az akciójelenetekben akad-e túlzás, teljesíthetetlen kaszkadőrmunka, azt nem igazán szoktam vizsgálni, amíg a többi alkotórész a helyén van. Hallottam viszont olyanról, aki azért nem tudta élvezni például a Terrorbolygót, mert el nem tudta képzelni, Cherry Darling hogyan lő a géppuskalábával, amikor egyszer sem húzza meg a ravaszt. Szegény néző.
Én nem látok bele egy-egy produkció születésének miértjébe, de Gilroy tolla eddig sem okozott csalódást, Bourne hagyatéka pedig nemcsak felér az elődökhöz, de sokszínűségével, fordulataival és egyéniségével az első két rész némely banális megoldásán, rideg előadásmódján gyakorlatilag túl is tesz, részemről az egyik legjobb Bourne úgy, hogy nem is Bourne. Ez ám a bravúr!