Moziajánló

Szerintem annál tuti, hogy többen voltak, csak megették őket a piranhák. Az ember nem megy egy-két hétig moziközelbe, és máris lemarad egy fontos filmről. Legalább egy mozi egy előadáson játszhatná premier után egy hónapig, ez nem egy nagy elvárás.

A 910 fős nyitóhétvégét elnézve még az is kétséges, a nézőszám elérte-e végül az 1500 főt. :)
Ilyen nézettségi adatok mellett nem csoda, hogy mihamarabb kipucolták a termekből.

Hamar leszúrták, az biztos. Na majd BD3D-n.

Az már művészet, ahogy leszúrták azt a filmet, még én is jobban megcsináltam volna, pedig nem sok gyakorlatom van :D

Bizony, jók voltak a Mindörökké rock szinkronhangjai. Még a dalfordítások is elmentek, bár látszott, hogy nem Speier Dávid munkálkodott rajtuk. Azt azért megkérdezném Heltai Olgától, hogy a Pour Some Sugar On Me című nóta miért nem érdemelt magyar szöveget, amikor minden más nótához volt felirat.

Mindig örülök, ha valaki a magyar szinkront dicséri.

Az új Piranha-film már sehol sincs műsoron?? Már a művészetpártoló közönségben se lehet bízni.

Rock of Ages (Mindörökké rock, 2012)



Fej lebarnulva, felsőtest és karok ropogósra égetve, tehát a nap és víz kombó többszörösen kihasználva, továbbá az optikai kábel macskák által szétrágva, így a netes lehetőségek mindegyike kilőve, ráadásul a halászlé is csak órák múlva készül el - ilyen körülmények közt, a legnagyobb kánikulában mihez kezdhet az emberfia? Jéghideg Monsterrel a kézben beül arra a musicalre, melynek előzetese első ízben már az új Tim Burton film előtt felvillanyozta!
Valószínűleg sosem volt szerencsém egy zenés filmhez szinkronizált változatban, hisz a dalok és a párbeszédek közti hangátmenet inkább akadálynak tűnt. Eddig. Merthogy a Cruise-Rékasi párosítás még mindig hátborzongatóan zseniális, valamint a többiek is remek hangot kaptak, így azt kell mondjam, talán még jót is tett a magyarítás a bemutatónak.
Innentől kezdve csak címszavakban tudom leírni az élményt: Catherine Zeta-Jones-t hihetetlen jólesett szívből utálni (és mennyire jól hozza a Hit Me with Your Best Shotot!), Cruise nagyon állat, Baldwin még mindig menő, a többiek pedig a tomboló Sakáltanya-feeling ellenére (vagy épp azért?) simán kedvelhetők, olyannyira, hogy például a paródiába forduló homovonal, nem tudok mit mondani, egyszerűen tündéri. A szétkefélni való szőke maca mellé ugyan egy fokkal férfiasabb kant raktam volna, ha már rock meg miaszar, de elfért, elvégre baromi érdekes képet láthatunk a játékidő derekán, hogyan is működik a biznisz a kulisszák mögött a gyártási- és marketingoldalon. Noha az újdonság nem itt bújik meg, a felvonultatott paneleket mégis ötletesen mozgatja a film, hogy a hullámvölgyek után iszonyú nagyot robbanjon a dolog. A célközönség inkább a mai fiatalok köre, tehát nem igazán az a korosztály, akik ezeken az örökzöld dalokon felnőttek, ráadásul a veserepesztő riffek sem itt keresendők, de azok az összeállítások, ahol két vagy több klasszikus kerül egyazon dalba, számomra nagyot ütnek és az egyik oka annak, hogy ez a film korong formában is felvándorol majd a polcra, merthogy köszszépen, nagyon jól éreztem magam!

Mindörökké rock

Rock of Ages (Mindörökké rock)

Börtönregény

Börtönyregény

De jó. Ezentúl, ha anyukámnál leszünk el tudunk menni mozizni. Csak 30km-t kell utazni.

Én is nemrég jöttem a vetítésről. Az írásod nagyon jó, nekem is bejött a film. Szerintem jobb lett volna eredeti nyelven nézni. A dalfordításokkal én nem voltam mindenütt kibékülve, de ezeket a zenéket nem magyarul szerettük meg, így ha nincs lefordítva nekem akkor is nagyon bejött volna! :)

hey man!

Mindörökké rock!

Paul Giamatti énekel! Ezzel a tőmondattal már behúzható lettem volna a moziba, pláne ebben a 30+ fokos hőségben. Azonban a Rock of Ages étlapja nem ér véget ezzel a kétségkívül rendkívüli ínyencséggel. Merthogy Alec Baldwin és Russel Brand is énekel! Tom Cruise is énekel! Tegyük gyorsan hozzá, mindannyian kurva jól! Na és milyen muzsikák vannak itt! Paradise City, Rock You Like A Hurricane, Here I Go Again, I Wanna Rock, Wanted Dead or Alive, No One Like You, More Than Words, Juke Box Hero, We Built This City,  I Love Rock  n  Roll - csak néhány cím a slágerekből, rockballadákból. S hogy mindehhez milyen képi világ párosul? Baromi szórakoztató! A karakterek végtelenül eltúlzottak, parodisztikusak, magyarul röhejesek. A menedzser egy pénzéhes lúzer, a klubtulajdonos egy pénztelen lúzer, a rocksztár egy alkoholista lúzer, a polgármester felesége egy megkefélt lúzer, de egyben mindannyian szeretetreméltó szerencsétlenek. A színészi alakítások óriásiak, a két tinifőszereplő sem viszi el bő nyálba a filmet, ami ebből kifolyólag csupán mérsékelten romantikus, tehát a szemellenzős Mamma Miá!-sok csak saját felelősségre nézzék, ugyanakkor pasik simán beülhetnek rá! Számomra annyi élvezetes geg, remek dialógus, egysoros duma volt a filmben, hogy folyamatosan vigyorogtam. Mindehhez a remekül vágott, tempós, néhol klipszerű jelenetek, a kiváló érzékkel mixelt medley-k, a jól éneklő színészek és az örökzöld klasszikusok együttesen a nyár egyik legnagyobb meglepetését okozták számomra, egy olyan parádés filmet, ami már most bevonult a klasszikusaim közé, s amit még moziban is megnézek párszor, már csak azért is, mert a nagy élvezetben elfeledtem odafigyelni, hogy ki követte el a magyar feliratokat, amelyek egyúttal nem annyira bravúrosak, mint egy Speier Dávid-remekmű, de azért félig-meddig műfordítás, és egész jól követi az angol eredetit is. Nem gondoltam volna, hogy ezek a nóták ennyire gagyi szöveggel bírnak, szerencsére a film fonákra veszi a legtöbbjét, de azért persze nyugtassuk meg az érzékeny szívűeket is: a szép lány és a jóképű fiú nem ebben a filmben nem jön össze egymással. :) Ellensúlyként van sok dögös gruppi, tanúi lehetünk az egyik legérzelmesebb meleg szerelmi vallomásnak, és láthatunk egy igazi rockermajmot is. Na, csá! :)

Ez jó hír, hétvégén is fogok tudni mozizni és nem kell az elfekvőkínálatú kaposvári plázába menni.
Amúgy az árak olcsók, nálunk Tatabányán szintén 1450Ft a normál jegy, viszont a 3D-s 1850Ft, azaz háromszázzal több, mint itt (ha csak nem elírásról van szó).

HA az ember normális felbontásban akar moziban filmet nézni, akkor Siófokra kell mennie.

Most már megy, ugye?

A legelemibb Prometheus-kifogásra ezidáig nem is gondoltam, pedig logikus.
Haverommal ültünk be rá, és ő is látta már, de nem értette az egészet. A film utáni beszélgetésből kiderült, hogy ő totál abban volt, hogy ez az Alien nulladik része, és akárhogy törte a fejét, nem tudta összefésülni ennek a filmnek a végét az Alien elejével. Mikor közöltem vele, hogy ez azért van, mert még lesz egy (vagy két) folytatás, és csak utána kell Alienben gondolkodni, máris megvilágosodott, és azután tök jót ötleteltünk a látottakról és a lehetséges folytatásról.

Miért nem tudom megnyitni, Jama? :-(

Én, a séf

Vegyük alapnak a régi, tipikus, ízes, francia, párosokra épülő filmvígjátékokat, tegyünk hozzá jóízléssel egy csipetnyi Jean Reno-t, fűszerezzük meg egy a maga egyszerűségében is különlegesen szép nővel, Raphaëlle Agogué-el, majd tálaljuk fel a nézőnek. Csak egy kérdésem van: ki fogja ezt Magyarországon megkóstolni?


Itthon se a gasztronómiának, se a filmnézésnek nincsen kultúrája. Előbbi még nem alakult ki, utóbbit pedig már rég elvesztettük. Birkamód állunk sorba a huszadik ugyanolyan élettelen, műanyag amerikai szuperprodukcióra, és a színvonalától függetlenül istenítjük, hála a megfelelő marketingkampánynak. A zombikat sose fogja érdekelni se az étel minősége („Agyaaat, agyaaat”), se a filmeké. Nem vagyunk kíváncsiak egy régivágású komédiára, amely mer autentikusan, hagyományosan a hangulatát, a poénjait és a témáját tekintve is francia (európai) lenni, és eszébe sem jut az amcsikat majmolni. Az a szép ebben a moziban, hogy a témájával még reflektál is erre, ahogyan a művészre próbálják ráerőltetni az újfajta, népszerű vegyi anyagokat, amikkel meg is próbál kísérletezni, de tanulságként mégis az szolgál, hogy az válik igazán ízletessé, amibe a szíved-lelked beleadtad. Bár igaza lenne a filmnek, és így alakulna a valóságban is. Minél többen láthatnák, élvezhetnék ezt a kis csemegét, amelyik közel sem váltja meg a világot, egyáltalán nem hibátlan, mégis olyan jól esik látni ilyet egy multiplexben.

Az Én, a séf ugyan nem ér fel a régi Louis de Funes, vagy éppen Pierre Richard nevével fémjelzett mozikhoz, vagyis nem fogod a pad alá röhögni magadat az egész családdal, még húsz év múlva is. Sokkal visszafogottabb, ízlésesebb humor jellemzi ezt a filmet, egyetlen jelenetet leszámítva nem csúszik át a francia vígjátékok egyik nagy hibájába a túlzott harsányságba. A romantikát is megfelelően adagolták be nekünk, nem válik a film sose nyálassá, tisztában van magával annyira, hogy tudja, nem ez a témája. Hála istennek voltak olyan előzékenyek hozzánk a készítők, hogy még a sablonos szülési jelenetet is megspórolták nekünk.

A magyar szinkron magas minősége hagyományosan hozzátartozik a francia vígjátékokhoz, számunkra eredeti nyelven közel sem lennének annyira élvezetesek ezek a mozik. Most pedig olyan szerencsések vagyunk, hogy a szinkron ismét kiválóan sikerült, Jean Reno hangja például Szilágyi Tibor, ami remek párosítás, de még az olyan apróságokra is figyeltek a szinkron készítői, hogy Santiago Segura apró mellékszerepére is megszerezték Csuja Imrét.

Azt ajánlom nektek, hogy kóstoljátok meg ezt a francia ínyencfalatot, nem mintha olyan különleges lenne, de mégis üdítő a mai amerikai hamburgerdömpingben. És siessetek, mert ki tudja, lesz-e még ilyen a mozikban…
BLOG.

Piranha 3DD


Nos tömören én velősen: Én teljes mértékben meg vagyok győződve arról,hogy ez valójában a "This Ain t Piranha 3DD" című film, amiből kivágták az összes pornós részt,hogy egy amolyan cicis-véres-vicces filmet kapjunk. Szerény véleményem szerint... jöhetett volna az a pornó.

Ha a fenti elméletem valamilyen oknál fogva nem állja meg a helyét akkor már csak azzal tudom magyarázni a dolgot,hogy ez a film az előző paródiája.


10/3

Piranha 3DD

Piranha 3DD (2012)



Ak ismer, tudja, hogy Alexandre Aja két nyárral korábbi, hozzánk a tél kellős közepén érkezett sikerfilmjéért odáig vagyok s vissza, a végefőcímzenéje pedig a mai napig kíséri dorbézolásainkat talpalávalóként. Itt jegyezném meg, a névlegesen James Cameron által jegyzett, 1981-ben repülő halakkal riogató feldolgozás Steve Powder (becses nevén Stelvio Cipriani) által komponált muzsikája kimeríti a "zseniális" fogalmát, az olasz rémfilmekhez híven olyan muzikális, hogy messze kiemelkedik a teljes produkció okozta szarhullámból.
A francia horrormágus által leporolt és felújított "guilty pleasure", ahogy Aja fogalmazott, azért is lett elsőre kedvenc, mert már nem azokat a paneleket puffogtatta, mint a Joe Dante által ´78-ban vázolt történet (vagy annak ´95-ös tévéfilmfeldolgozása), helyette vadiúj karaktereket és elgondolást kavart a háromdimenzióban támadó halak köré. Megspékelte ezt néhány (totál lecsúszott sztárral) régen látott kedves ismerőssel, majd akkora mennyiségű művért és egyéb nyalánkságokat hozatott a KNB FX-szel, hogy az a Greg Nicotero, aki nem ma kezdte a prosztetikus pepecselést, azt nyilatkozta, korábban nem volt része ekkora on-screen vérengzésben. A britek büszkesége, a nemcsak rendkívül látványos, de mérhetetlenül szimpatikus Playmate, Kelly Brook állta a fürkésző tekinteteket, és huncutkodta végig a játékidő rá eső részét, nem kis nyomot hagyva célközönségében. A Dimension Films hosszú idő óta a legkiválóbb trashfilmet tudhatta magáénak, s a producerek, köztük Snyder 300-át is pénzelő, kissé lelakott arcú, de annál jobb fej Mark Canton is úgy gondolta, ez a siker megismételhető, s máris jöttek a kezdetektől Piranha 3DD címen futó folytatásról készülő hírek, fotók... és a hírek az alkotókról.
John Gulager neve nem ismeretlen azok számára, akik elsősorban a szélsőségesnél is morbidabb humoráról és visszataszító testnedveiről elhíresült Feast (A dög)-trilógia bármely darabja elé helyezték ülepüket. Az úriember a három epizód alatt felvonultatja az élő, holt és élőholt szervezetből szivárgó, fröcskölő, vagy épp gejzírként előtörő, összes létező testnedvek mindegyikét, legyen az bélsár, nemzőnedv, vagy emésztetlen félszilárd táplálék, nekünk meg a humorérzékünkre van bízva, a látottaknak mely részét tudjuk szó nélkül, grimaszokkal, vagy épp forgó gyomorral befogadni. Épp ezért fogadtam kétkedve, amikor megérkezett a bejelentés, miszerint ez a Gulager gyerek fogja levezényelni azt a produkciót, melyben, valljuk be, bőségesen akad eldurrogtatnivaló patron, ha az ember a fingós-hányós-hányásba taccsanós vicceit kívánja vizualizálni és azt horrorként csomagolva, szemüveges móka gyanánt eladni a világ mozijaiba.
Meglehet, nem volt a legjobb döntés egy óriási bolognait benyalni a vetítés előtt, felpumpálva magam egy kedves cimborától nem is olyan rég ellesett mekis jegeskávéval, de a nagyja leülepedett, míg a szélsebesen száguldó, Hegyi Barbara és Rudolf Péter hangja kísérte 6-os sárgával átkúsztam az eleddig feltérképezetlen Mammut mozijába, mely minden ízében - kültéri banner, mozijegy, reklámszpot - magán viseli a jogelőd Palace Cinemas leleteit. Izgalommal fordultam életem első Master Image technikával kezelt 3D-s élménye felé (hisz felénk más a szisztéma), és persze irtó kielégítőnek találtam a dolog szellemiségét, mely szerint röpke 200 Ft-ért az emberfia saját tulajdonú 3D-s szemüveggel rendelkezhet. A fiatal lányokból álló, kedves és mosolygós személyzet elkalauzolt a 10-es teremig, ahol elkezdődött az év egyik leginkább zavarbaejtő moziélménye.
Érdekes volt ez a Master Image-dolog, mert kezdetben igencsak szoknom kellett, néha a szemem ide-oda fókuszált, mert egy-egy vágásnál nem tudta hirtelen bevenni a teret, de a produkció 3D-s konverziója remekül sikerült - milliónyi pop-out effekt kíséri a sok beteg gusztustalanságot és öncélú, obszcén és agyzsibbasztó ripacskodást. Ami először feltűnt, az a fostenger tucatzene. Michael Wandmacher (Féktelen harag) hol dinamikus, hol idegtépő elektronikus taktusai úgy hiányoznak, mint egy falat rántott süllő, helyette jellegtelenül lebegő hangzásocskára futotta csupán a jobb napokat hallott Elia Cmiraltól. Aztán jöttek a gusztustalanságok, a nevenincs nők és férfiak, lányok és kisfiúk, meg újabb adag gusztustalanság, és néha egy-egy vérengzés is. Biztos ismeritek azt az idegeket próbáló szituációt, ahol egy alapvetően sem túl ütős viccet annak erősen becsípett előadója rossz időzítéssel, erőtlen hatásfokkal, felesleges túlzásokkal ad elő, melynek eredményeképp a közönség zavartan pislog körbe a tervezett hahotázás helyett. Na ilyen a teljes film is, hihetetlenül fárasztó és a szó szoros értelmében kimerítő. A két visszatérő ismerős jelenléte, amilyen jópofi volt két éve, most épp olyan szar és ripacskodó. Csakhogy még mindig élvezettel nézem ezeket a randa halakat, ahogy támadnak, harapnak, és az egyszeri néző pofájában landolnak. Az Aja feldolgozásából büdzsébeli okok miatt kimaradt, akkor még csupán sztoribord-vázlattal rendelkező furgonos jelenetet ezúttal megvalósult formában csodálhatjuk, és beszédes tény, hogy rajzolva hatásosabb volt, mint a Gulager vezényelte jelenetben.
Nem kívánom tovább ragozni: A dög 4. ez, újgenerációs halakkal, idióta karakterekkel, puncikukkolóval, hihetetlen ciki Hasselhoffal, és amennyiben úgy érzed, valamilyen rejtélyes oknál fogva képtelen vagy kifordulni a játékidő végén elhelyezett főcím berobbanásakor (közvetlenül a jajistenem-életérzésű slusszpoén után), akkor laza tízpercnyi bakiparádé, jófejségi verseny és kimaradt halálnemek fogadnak a betűk előtt/után/közben, melynek tökéletesen koncepciótlan kavalkádja úgy lefáraszt majd, mint egy DD-s konzumhölgy.
Öröm az ürömben, hogy az ezúttal a teljes vásznat kitöltő produkció képarányát annak esetleges román jogtulajdonosa nem tudja tovább csonkolni a hordozós transzfer készítése során. Mert igenigen, jól érzitek, az az egyáltalán nem komplett néző, aki képes volt rajongói elhivatottságból fővárosig zötykölődni ezért a moziért, az korongon is konzerválni kívánja majd e pótolhatatlan élményt.
Persze korántsem volt elveszett a nap, hisz a vetítést követően szétnéztem a Krisztina körúti ligetesben, ahová kellemes emlékek kötnek (ezt a sok perverz elmét, mikre nem gondoltok..., oszt Gulager a gusztustalan, mi?), majd hazafelé vettem az irányt, hogy pont beessek a Compact Disco koncijára, mely valami hihetetlen jól szólt - az a vicc, hogy a srácok nagyságrendekkel jobbak voltak, mint az eurovízión, Csabi hihetetlen jól szólt élőben, ahogy a showelemek is teljesen rendben voltak. A kedvencemet, a Leavin´ Up To Me-t a kis híján másfél órás fellépés legvégére hagyták, aztán a főtéren rendezett, a bor és pálinka ünnepén másodmagammal betoltam néhány... izé, Heinekent, hogy eltaláljunk egy mulatérozós kocsmába, ahol kedves barátnősném édesanyját megpörgettem az acalari bombára.

Az utolsó film, amit Gibson bá főszereplésével láttam a Jelek volt, de az eddig megjelent előzeteseket és véleményeket látva minden adva van, hogy ezt a szerencsétlen utolsó találkozást a Börtönregénnyel korrigálhassam.