Kick/Ass 2.
Ritka, hogy egy sorozat részei között ekkora véleménykülönbség legyen nálam, főleg pozitív irányban. A Kick/Ass elsőre abba a zsákutcába futott bele, mint oly sokan, vagyis hogy az egyébként elméletben remek alapötletet, a kicsit gúnyolódó-morbid hangvételt és a hétköznapi hősök sztorit nem tudta a gyakorlatba átültetni. Hiába ütős egy mondattal is a kamerásmobil- és a közöny-kritika, hiába remek figura az apa-lánya igazságosztó erőszak-duó, és a lelke mélyén még Kick/Ass is, de sajnos túlsúlyban van a tinigeek-hangulat, Frank D´Amico időhúzó gengszterkedése és a Vörös Köd nevű szánalomhalmaz. A második részre igazából csak ezen az arányon változtattak, és ez is pont elégnek bizonyult.
Szerencsére maradt az egy pillanatig sem komolyan vehető, ripacskodós-képregényes stílus, a filozofálás a média torzulásairól és a közbiztonság visszásságairól, és mellé jött egy csomó olyan dolog, amit már korábban is hiányoltam. Említés -ha jól emlékszem, egy darab híradórészlet meg egy darab utánzó- szintjén került például eddig csak szóba Kick/Ass, mint jelenség, vagyis hogy Dave "munkásságát" hányan tekintik ösztönzésnek, hogy új alteregót alkotva maguknak segítsenek másokon, vagy éppen hányan találnak menedéket egy maszk mögött saját személyes tragédiáik elől. A dráma új műfaj ebben az elegyben, de jól áll neki.
A JF és benne Jim Carrey igazi plusz, főleg mert ahol a jófiúk csapatba verődnek, ott a rosszak érkezésére sem kell sokat várni, a Vörös Köd satnya lárvájából kibúvó "Muterbe/Ver" és gonosz csatlósai (Zdrasztvujtye, gyévocská!) pedig pont annyi vérfröcskölést, morbiditást és idétlenkedést adnak a filmhez, amennyit az jó szívvel elvisel. A Kick/Ass 2. tele szájjal röhögve gúnyolja ki és vágja gyomorszájon Hollywood összes szuperhősmoziját, amelyek vért izzadnak azon, hogy fenntartsák az illúziót, és a néző ne jelmezes színészek kalimpálását lássa. Ez meg nem pusztán bevállalja a "jelmezes színészek kalimpálását", de még ki is kacsint a "valóságra", a maszkon túli világra, ahol a vér az vér, a veszteség az veszteség, és ahol a "következményeket" nem tünteti el a digitális varázspálca, a félrenéző kamera és az amnézia. A film csúcsa volt nekem, hogy minden abszurditása és a kib*szott színpadiassága ellenére is negyed órára (a temetői jelenet és az azt követő üldözés idejére) képes volt valószerűbb lenni, mint az idén júniusig általam látott akciófilmek kábé összesen! Végig megmarad azon a sávon belül, amit ha nehezen is, de be lehet tudni szerencsének... qrvasok szerencsének. És nahát, így rögtön tudtam izgulni rajta, rögtön jött az akciófilmeknél régen tapasztalt érzelmi hatás, például egy kis beleborzongás a Ralph bácsinál tett látogatás rideg kegyetlenségébe vagy a szaporább légzésszám és pulzus!
Abban persze még lett volna mit javítani, hogy a történetszálak egy kicsit jobban összefonódjanak, hogy kevésbé legyen olyan érzete a nézőnek a film kétharmadában, mintha három különböző film snittjei keveredtek volna össze a vágóasztalon. Különösen igaz ez Hit Girl mellékvágányára, ezúttal ugyanis ő a soros, hogy a tinivilág kihívásaival szembenézzen egy kis Bajos csajok utánérzésben. Remek paródia ez is, csak Chloë Grace Moretz találhatta furcsának, hogy idén kétszer is kijutott neki ebből a "kiközösített középiskolás kiscsaj különleges képességekkel"-szerepből (a másik ugye a Carrie).
Ha pont ez utóbb említett szakaszból a "rókarudi" kimaradt volna (azt már azért kicsit soknak éreztem a fricskából, meg mostanában amúgy is feltűnően és zavaróan sok a hányás a filmekben), akkor talán járna a maradék pont is, mert a Kick/Ass 2. nekem emlékezetesen szórakoztató élmény volt, de így "csak"...
9/10
.
