Az acélember / Man of Steel
Nekem kb. így fest egy izgalmas és érdekes szuperhősös film! Azt nem mondanám, hogy túl sok újszerű vagy annyira kiváló elemmel rendelkezik, de néha elég annyi is, hogy egy filmben mindenki azt csinálja, amihez ért, és nem kontárkodik bele másba.
Nolan eddig -minden előzetes híreszteléssel ellentétben- semmi mást nem írt és forgatott, mint pszichodrámát, függetlenül attól, hogy azt thrillernek vagy akciófilmnek "álcázta". A legtöbb filmjének azok a legjobb részei, amikor a szereplői jellemén, a félelmeiken, kétségeiken, motivációikon, az ezekből következő tetteiken és azok járulékos áldozatain agyal, amit az utóbbi időben kiegészített az emberiség kollektív tudatának és önpusztításhoz vezető cselekedeteinek elemzésével és kritizálásával. Superman figurája és eredettörténete is érezhetően az ő világlátásának lett alárendelve, és nekem tetszett, hogy sokkal színesebb és árnyaltabb lett a Superman-univerzum, mint eddig, bár ez persze azt is jelenti, hogy a klasszikus elemeknek nem vagy csak alig jut szerep. Ezúttal a kryptoniak nem csak tehetetlen szemlélői saját világuk összeomlásának, hanem aktív résztvevői, és Superman sem az az eltévedt árva űrkisfiú, akinek a mamája varrt piros palástos ruhácskát, hogy abban röpködjön, hanem hogy a ruháján levő szimbólum földi megtestesítője legyen, a rossz döntések két lábon járó mementója, okulásul. A küldetése azonban nem könnyű, eleve onnantól, hogy meg kell győznie az embereket, bár egyetlen szempillantással meg tudná ölni bármelyiküket, de nem fogja, hogy a tisztelet és a jószándék legyen az, amin keresztül hat az emberekre, ne a félelem, és akkor a származásának kérdéseit éppcsak megemlítem. Ezért aztán nem volt nehéz elhinni, még ha Henry Cavill játéka és a jól letesztelt érzelmi sablonok a színfalak mögé kényszerítették is ezeket, hogy az igazi harcok odabent zajlanak, és az egész hacacáré Zoddal meg az egész űrt végigguberáló kryptoni sittesekkel csak ennek kivetülése.
Ez a kivetülés persze nem baj, mert Nolan steril, csekély dinamikát és fantáziát felvonultató akciójelenetei után jól esett, hogy Snyder -aki ha másban nem is, ebben szerintem profi- olyan látványvilágot teremtett, amin azért rendesen kellett kapkodnom a fejem. Önmagában a látványtervezők munkája is tetszett, a védőruhák és a tengeri állatokra hajazó űrjárművek megalkotója különdíjat is érdemelne tőlem, de az igazi vizuális élményt az összecsapások jelentették. És úgy, hogy ezúttal térkapukon át érkező inváziós seregek sem kellettek hozzá, csak féltucatnyi kryptoni, akik a hadsereg asszisztálásával gyepálják egymást. Megvannak a maga botlásai, mondjuk nehezen hihető, hogy Smallville nem vált a földdel egyenlővé úgy a negyedik-ötödik lángcsóva és lezuhanó repülő után, de ha nagyon akarom, ez még magyarázható sok-sok véletlen egybeeséssel...
...a néha kínosan hangzó párbeszédek és az időnként giccsparádé viszont nem. Gondolom ez az a rész, ami Goyernek "köszönhető", mert a másik kettőből nem nézem ki (Nolan legalábbis biztosan tud ennél jobbat). Nem rossz, csak tele van közhelyekkel és bakikkal. A mélypont a kutyás-tornádós jelenet, ahol a főszereplő tragédiáját sikerült teljesen nevetségessé és ostobává tenni, az nyugodtan végezhette volna a vágóasztalon.
De aztán ennyi, és ahhoz képest, hogy Hollywood negyvenes generációjának két ellentétes pólusa hozta össze a sablonkirállyal kötőanyagként, akinek már nem egy popkult-ikont sikerült a sárba löknie (csak annyit mondok: Szellemlovas 2.), nekem kétszer megméretve is tetszett.
8,5/10
Nekem kb. így fest egy izgalmas és érdekes szuperhősös film! Azt nem mondanám, hogy túl sok újszerű vagy annyira kiváló elemmel rendelkezik, de néha elég annyi is, hogy egy filmben mindenki azt csinálja, amihez ért, és nem kontárkodik bele másba.
Nolan eddig -minden előzetes híreszteléssel ellentétben- semmi mást nem írt és forgatott, mint pszichodrámát, függetlenül attól, hogy azt thrillernek vagy akciófilmnek "álcázta". A legtöbb filmjének azok a legjobb részei, amikor a szereplői jellemén, a félelmeiken, kétségeiken, motivációikon, az ezekből következő tetteiken és azok járulékos áldozatain agyal, amit az utóbbi időben kiegészített az emberiség kollektív tudatának és önpusztításhoz vezető cselekedeteinek elemzésével és kritizálásával. Superman figurája és eredettörténete is érezhetően az ő világlátásának lett alárendelve, és nekem tetszett, hogy sokkal színesebb és árnyaltabb lett a Superman-univerzum, mint eddig, bár ez persze azt is jelenti, hogy a klasszikus elemeknek nem vagy csak alig jut szerep. Ezúttal a kryptoniak nem csak tehetetlen szemlélői saját világuk összeomlásának, hanem aktív résztvevői, és Superman sem az az eltévedt árva űrkisfiú, akinek a mamája varrt piros palástos ruhácskát, hogy abban röpködjön, hanem hogy a ruháján levő szimbólum földi megtestesítője legyen, a rossz döntések két lábon járó mementója, okulásul. A küldetése azonban nem könnyű, eleve onnantól, hogy meg kell győznie az embereket, bár egyetlen szempillantással meg tudná ölni bármelyiküket, de nem fogja, hogy a tisztelet és a jószándék legyen az, amin keresztül hat az emberekre, ne a félelem, és akkor a származásának kérdéseit éppcsak megemlítem. Ezért aztán nem volt nehéz elhinni, még ha Henry Cavill játéka és a jól letesztelt érzelmi sablonok a színfalak mögé kényszerítették is ezeket, hogy az igazi harcok odabent zajlanak, és az egész hacacáré Zoddal meg az egész űrt végigguberáló kryptoni sittesekkel csak ennek kivetülése.
Ez a kivetülés persze nem baj, mert Nolan steril, csekély dinamikát és fantáziát felvonultató akciójelenetei után jól esett, hogy Snyder -aki ha másban nem is, ebben szerintem profi- olyan látványvilágot teremtett, amin azért rendesen kellett kapkodnom a fejem. Önmagában a látványtervezők munkája is tetszett, a védőruhák és a tengeri állatokra hajazó űrjárművek megalkotója különdíjat is érdemelne tőlem, de az igazi vizuális élményt az összecsapások jelentették. És úgy, hogy ezúttal térkapukon át érkező inváziós seregek sem kellettek hozzá, csak féltucatnyi kryptoni, akik a hadsereg asszisztálásával gyepálják egymást. Megvannak a maga botlásai, mondjuk nehezen hihető, hogy Smallville nem vált a földdel egyenlővé úgy a negyedik-ötödik lángcsóva és lezuhanó repülő után, de ha nagyon akarom, ez még magyarázható sok-sok véletlen egybeeséssel...
...a néha kínosan hangzó párbeszédek és az időnként giccsparádé viszont nem. Gondolom ez az a rész, ami Goyernek "köszönhető", mert a másik kettőből nem nézem ki (Nolan legalábbis biztosan tud ennél jobbat). Nem rossz, csak tele van közhelyekkel és bakikkal. A mélypont a kutyás-tornádós jelenet, ahol a főszereplő tragédiáját sikerült teljesen nevetségessé és ostobává tenni, az nyugodtan végezhette volna a vágóasztalon.
De aztán ennyi, és ahhoz képest, hogy Hollywood negyvenes generációjának két ellentétes pólusa hozta össze a sablonkirállyal kötőanyagként, akinek már nem egy popkult-ikont sikerült a sárba löknie (csak annyit mondok: Szellemlovas 2.), nekem kétszer megméretve is tetszett.
8,5/10
0
