Folytatván Téglagyári Megálló barátom közreműködésével szerzett új keletű DVD-im bemutatását, Pasolini utolsó filmje, a SALO, AVAGY SZODOMA 120 NAPJA (1975) kerül sorra. Mit is mondhatnék még erről a műről, hiszen a közelmúltban szó szerint kimerítő tesztet írtam róla? Lássuk, maradt-e még valami, amiről nem esett szó.
Ez az egyetlen film, amely 3 kiadásban is megvan a gyűjteményemben. Az angolt azért szereztem be, mert akkoriban az tűnt számomra elérhetőnek (nővérem épp Angliában időzött), s úgy tűnt, a film itthon nem fog megjelenni. A magyart azért vettem meg, mert reménykedtem, hogy a jobb minőségű francia verzión alapul, s mivel csalódtam, ezért került sor a francia változat meghozatalára is. A Trilógiához hasonlóan a franciáknál a SALO is díszdobozban jelent meg. A belső tok borítóképe ugyanaz, mint a magyar változaté, s az extraanyag is megegyezik. A képminőség viszont összehasonlíthatatlanul jobb. Éppenséggel a francia változat sem mentes a képhibáktól, de sokkal kevesebb van belőlük, mint a magyaron. (Elgondolkodtató viszont, hogy az 5 évvel öregebb MÉDEA gyakorlatilag mentes a képhibáktól: a francia kiadó ugyanaz.) A képélesség a magasabb bitráta miatt sokkal jobb, a megvilágítással sincs gond, s a színek is sokkal élénkebbek, életszerűbbek a francia változaton. Ebből a verzióból ugyan hiányzik egy félpercnyi, kevésbé fontos jelenet, viszont tartalmaz francia hangot is, melyet Pasolini a mű hivatalos nyelvének tekintett. A koronghoz tartozik továbbá egy 48 oldalas booklet, mely érdekes háttéranyagokat tartalmaz Sade márkiról, magyarázatokat az irodalmi műhöz és a filmhez, Pasolini-öninterjút, s persze komplett stáblistát és számos fekete-fehér fotót. Utóbbiak minősége eléggé eltérő, viszont található köztük olyan is, mely a filmben egyáltalán nem vagy nem abból a szögből fényképezve látható.
A mű egyik főszerepét Umberto Paolo Quintavalle játszotta, aki civilben író volt, és SZODOMA NAPJAI címmel 1976-ban könyvet publikált a forgatás kulisszatitkairól. A másik férfi főszereplő, Paolo Bonacelli a SALO-t követő évben a CALIGULA (1976–1980) egyik kulcsszerepét is eljátszotta: Tinto Brass alkotása legalább annyi vihart és cenzurális beavatkozást eredményezett, mint Pasolini hattyúdala. Bonacelli egyik legemlékezetesebb szerepformálása Rifki, a besúgó Alan Parker ÉJFÉLI EXPRESSZ (1978) című drámájában. A mesélő hölgyek közül Caterina Boratto idén töltötte be 90. életévét: Isten éltesse! Elsa De Giorgi viszont 1997-ben elhunyt: a művésznőt legendás romantikus viszony fűzte Italo Calvini olasz íróhoz. A 77 éves Hélène Surgère még aktívan dolgozik, Sonia Saviange viszont bő 20 éve nem filmezik. A katonákat és az áldozatokat játszó szereplők valamennyien eredeti keresztnevükön szerepelnek a filmben. Az IMDB azonban férfi, illetve női áldozatokként (Male Victim, Female Victim) tartja nyilván őket. Ennél is meglepőbb, hogy a négy perverz testőr (Guido Galletti, Efisio Etzi, Rinaldo Missaglia, Giuseppe Patruno) karakterét az IMDB sokáig „Nagyfarkú katona”-ként (Well-hung Soldier) aposztrofálta, majd ezt később a szalonképesebb „Őr”-re (Guard) változtatták. Nem valószínű, hogy azért, mert rájöttek, hogy az ominózus jelenetekben a rendező műpéniszek használatával érte el a kívánt hatást. Az áldozatokat játszó fiatalok közül nem mindenki volt amatőr: Franco Merli ezt megelőzően épp Pasolininél játszott főszerepet AZ EZEREGYÉJSZAKA VIRÁGAI-ban (1974), de fontos feladatot kapott Ettore Scola szenzációs szatírájában, a CSÚFAK ÉS GONOSZOK-ban (1976) is. Később viszont eltűnt a reflektorfényből, magam se tudom, mi lett vele. A lányok közül például Antiniska Nemour, de főleg Dorit Henke már a SALO előtt is figyelemre méltó erotikus életművel dicsekedhetett. A fiatalok közül talán Antonio Orlando vitte a legtöbbre. Ő is filmezett már a SALO-t megelőzően, de a 80-as évek végéig folyamatosan foglalkoztatták, nem is akárkik: Carlo Lizzani, Werner Schroeter és Walerian Borowczyk filmjeiben játszott, s szerepelt A POLIP című népszerű tévésorozatban is. A forgatókönyv megírásában Pupi Avati filmrendező is részt vett, de neve nem szerepel a stáblistán. Ennek az az oka, hogy Avati állítólag a szatíra felé akarta elvinni a művet, de Pasolini nem értett egyet ezzel az elképzeléssel.
A mellékelt képek az angol (magyar), illetve a francia kiadás ugyanazon jeleneteit örökítik meg. Gondolom, könnyen beazonosítható, hogy melyik kép melyik kiadásból származik.