Biztosan ti is eljátszatok néha a gondolattal, hogy melyik banda koncertjére mennétek el legszívesebben, ha nem számítana az sem hogy aktív, vagy megszűnt zenekarról is van szó. Mint őrült nagy Beatles-fan, akinek mindenek felett csak Lennon és McCartney áll, elsőként mindig a Beatles szokott eszembe jutni, hogy bizony ölni tudnék érte, ha ott lehettem volna egy korabeli koncertjükön, ahol a nem csak a 1966 előtti klasszikus slágereket játszák hanem, a korszakalkotó remekműveket, amik a Sgt. Peppers album után születtek. Mint tudjuk ez amolyan lehetetlen kívánság, hisz a Beatles 1966 óta egyáltalán nem koncertezett többet, leszámítva a feloszlás előtti be nem jelentett 69-es tetőkoncertet. Azóta már Lennon, és Harrison sincs közöttünk, és Ringo is már-már visszavonult az aktív szerepléstől.
Ekkor ugrott be hogy egyedül Paul az, aki bizony még néhány éve is aktívan turnézott, nem kis mennyiségű Beatles nótát játszva. Utána is néztem hogy mi a helyzet az idei turnéjával, és látom ám, hogy június 27-én a Londoni Hyde Park-ben lép fel, ráadásul még jegyek is vannak a koncertre. Hirtelen ráeszméltem, hogy talán ez mégsem olyan lehetetlen kívánság, és bár még sohasem voltam Londonban, de ekkor bekattant valami, és elhatároztam, akármibe is kerül, én ott leszek azon a koncerten! Pár nappal később már le is szerveztem egy hetes városnézéssel kombinált Paul McCartney koncertlátogatást. Kívánom hogy mindenkinek így váljanak valóra az álmai! :)
Londonban kitűnő nyári idő volt a városnézéshez, (Egyébként az Abbey Road-on is végigsétáltunk.) a koncert napján különösen felhőtlen, tűző napsütés köszöntett ránk, tekintve hogy szabdtéri koncertről van szó, ennek először még örültünk is. Kissé naív voltam, mert csak a jegyen feltűntetett "kapunyitás 12:45" feliratot néztem, magyarán hogy 12:00-kor már ott kell lennünk a kapu előtt, ha jó helyet akarunk, és annak nem néztem utána hogy az 5 előzenekar után Paul csak 20:00-kor fog a színpadra lépni. Ezért nem is értettük, hogyan sikerült a színpad előtt 15 méterre (!) megállapodnuk, de k*rvára örültem neki. A tömeg gyűlt, és a legtöbben hűtőtáskával, és két napi élelemmel felszerelkezve érkeztek, ekkor esett le, hogy mi a helyzet, de semmi pénzért nem adtam volna fel a helyemet, gondoltam, ha beledöglök is, én bizony kivárom ezt a röpke 8 (!) órát. Kétszer merészeltem kimenni sörért, de második alkalommal már olyan nehezen tudtam visszatérni a helyemre, hogy ezt leszámítva étlen-szomjan álltunk a tűző napon. Hihetetlen, hogy a barátom, aki nem olyan nagy rajongó mint én, kitartott mellettem. Nem volt semmi, de simán végigcsinálnám mégegyszer!
[img]http://lh3.ggpht.com/_LsY9VyC9PH0/TDCR3KTG5SI/AAAAAAAAAMA/4fXbGlHUJq0/s800/SDC10471.JPG" />
Az 50.000-es tömeg 8 óra előtt spontán elkezdte énekelni a "Hey Jude"-ot, majd mikor végre feljött a színpadra az élő legenda, nem szégyenlem könnyek jöttek a szemembe... Hihetetlen, de teljesen kiment a fejemből hogy hulla fáradt, és szomjas vagyok, és szinte önkívületi állapotban énekeltem végig a közel 3 órás szuperkoncertet. Hogy milyen érzés látni Paul McCartney-t 15 méterről, ahogy előadja a többségében saját Beatles szerzeményeit? Az leírhatatlan. A koncert néhány rockosabb Wings slágerrel kezdődött: "Venus And Mars", "Jet", "Band On The Run", "Let Me Roll It", amik igazi koncertslágerek, de az igazi tombolás a 47 év után is megunhatatlan "All My Loving"-ra indult be igazán. Paul emléket állított Jimi Hendrix-nek, a "The Long And Winding Road"-al, George Harrison-nak, a zseniális "Something"-al, és természetesen Lennon-nak is a "Here Today"-el, majd a "A Day In The Life"-al, és a "Give Peace A Chance"-et üvöltve, egy kicsit a hippikorszakban érezhettük magunkat. És a teljesség igénye nélkül ez még csak a kezdet volt! :)
Összesen 40 dal hangzott el a koncerten, a második felére tartogatva az igazi közönség kedvenceket. Jött az elmaradhatatlan "Let It Be" és a "Hey Jude" amit talán 10 percig is énekeltünk. A "Live And Let Die"-nál megcsillogatták a pirotechnikát, ismét jelzem 15 méterről ez nem semmi élmény volt. Volt zászlólengetés is, amire szűkségük is volt az angoloknak, lévén, hogy pár órával a koncert előtt estek ki csúfosan a FociVB-ből, majd jött a két ráadás szekció, olyan számokkal mint a "Yesterday" "Day Tripper" vagy a "Get Back" a második ráadás viszont még ezekre is rátett egy lapáttal: A "Helter Skelter"-nél majd összehugyoztam magam a gyönyörűségtől, még most is feláll a hátamon a szőr, hogy az mekkorát szólt. A koncertet pedig a zseniális "Sgt. Peppers Lonely Hearts Club Band" és a "The End" zárta. Életem legnagyobb koncertélménye volt.
Mivel szinte mindenki videózott, meg fényképezett, nem túl meglepő hogy a teljes koncert megtalálható a YouTube-on több amatőr videózónak köszönhetően, ami talán egy kicsit sejtetni engedi a hangulatot, az viszont már talán szokatlanabb hogy egy AIDS ellenes kampány részeként, a koncert első felét, 16 számot, profi módon megvágva akár HD minőségben is meg lehet tekinteni! A fenti fotót én készítettem, ezen kívül pedig had linkeljek be néhányat az említett videók közül! Kettőn egyébként még a barátom feje is látszik, az enyém meg nem, pedig ott álltam előtte... :)
És néhány jobb minőségű amatőr videó:
Something
Live And Let Die
Hey Jude
Helter Skelter