"1 koncert"
Este hétkor estünk be a küzdőtérre, ami akkor már eléggé megtelt. Pár perc szlalom után a színpad elé értünk. Húsz perc helybetopi következett, aztán fél 8-kor megláttam a közeli operatőr monitorján a bevonuló csapatot, akik azonban nem a színpadon kötöttek ki, hanem a küzdőtér túlsó végén álló miniporondon. A Full Moon énekescsapat által közrefogott Presser Gábor jellegzetesen dörmögő hangján belekezdett "A csúnya fiúknak is van szíve" című nótába, ezzel vette kezdetét az "1 koncert" névre keresztelt első önálló sportarénás Presser buli. A felhangzó énekre több ezren pördültek meg a tengelyük körül, hogy akkor most hogy is van ez? Hát így. A dal végén egy kis közönségénekeltetés - nem lehet elég korán kezdeni - majd sötétség, emberek át az igazi színpadra, ahol egy kis performance keretében az aréna tetejéből egy Mikulás-szerűen aláereszkedő figura jelképesen meghozta a zenét. Szájharmonikájából egyre hangosabb hangok törtek elő, s egyszercsak már két harmonikát hallhattunk, mert a sötétséget megtörő fénykörben megjelent Pici bácsi is, aki átvette a zenélést, aztán rövid herflizés után elhelyezkedett a háromlábú Roland zongora mögött és felcsendült az Erkel Színházi előadásról már ismert "A celofán és a papírhold". Hogy továbbra is legyen párhuzam a nyolc évvel korábbi és a mostani műsor között, a program itt is a "Túlerő-blues"volt, ami alatt szintén kis színházi effekt, kabátos, esernyős emberek jelentek meg, az egyikük biciklit tolt, amivel aztán átkerekezett a színen, az egész azt a célt szolgálta, hogy a kísérőzenészek és a vokál elfoglalhassák helyüket, s együtt csaphassanak bele a "Szeretem a túlerőt" ismerős taktusaiba. A balladisztikus "A legvégén lesz még egy dal" után épp jókor egy pörgősebb téma következett, "Rozsdás szög van a szívemben". A dalok persze nem cd-verzióban szóltak, rengeteg zenei játék, énekvaria kísérte őket, némelyik, például a "Kinn is vagyok, benn is vagyok" ezáltal cirka kétszer olyan hosszúvá nyúlt, ám cseppet sem unatkoztunk! Aztán végre megeredt egy kicsit a művész nyelve, anekdotázott, elmesélte, hogy zenésztársa Mihály Tamás a konziban átnyergelt csellóról basszgitárra, s az Omegában kötött ki, ahová egyszer elhívta őt is egy próbára. A kis helyiségben aztán odaültették a zongorához, hogy mutasson valamit. Mikor idáig ért a mesében Presser, elkezdte a világ nyolc különböző nyelvén tízféle feldolgozást megért "Gyöngyhajú lány" klasszikus intróját játszani, melyet halk "la-la-la" nyöszörgéssel kísért, ahogy az akkor történt. A monda szerint Kóbor megkocogtatta őt hátulról, s megkérdezte, hogy "ez lenne a legjobb, vagy van estleg még más is?" Hogy jobban el tudjuk képzelni az esetet, láthattunk egy "Történelmi Hivatalból előkerült" valójában persze áldokumentumfilmet csak nyaktól lefelé látható figurákkal, mókás közjátékként.
Presser mint mindig, most is végtelenül szerényen viselkedett, többször emlegette a szerencsét, amiért többször volt jókor jó helyeken, s jó társakkal dolgozhatott együtt. Mindenkinek megköszönt mindent, s újfent megemlítette Mihály Tamást, akit egyúttal be is konferált. A "Madárkák" című Böszörményi-filmben elhangzott, koncerten sosem játszott "Ülök a hóban" az est első csúcspontja.
Szerencsénkre volt belőle még jónéhány. Például a Liszt- és Kossuth-díjas Amadinda ütőegyüttes, akivel több számot közösen játszottak el. A legmókásabb "track" a xilofonokra átírt "Gyere ki a hegyoldalba", melynél Pici is ütőt ragadott, s zakókabátos, kalapos kiszerelésben Novák Péter frontemberkedte végig a nótát, két versszak között rögtönzött néptáncbetéttel, amelyet utoljára vagy 15 éve láttam Kim Nowak koncerten. Emlékezetes mozzanat volt az is, amikor Presser négykezest játszott a Nox-koncertet is végighegedülő Szirtes Edina Mókussal, s közben a "Vinnélek, vinnélek" duettjét adták elő. Vagy idesorolhatom Rúzsa Magdit, aki a "Nekem nem szabad" című dalt hozta, melyet Presser írt neki a 2006-ban megjelent "Ördögi angyal" albumra. Számomra a legemlékezetesebb vendégszereplő Falusi Mariann volt, aki Kovács Kati és az LGT legendás "Várlak" című lírai gyöngyszemét énekelte Presserrel. A Pa-Dö-Dővel örök komolytalannak elkönyvelt énekesnő képzett, erőteljes hangja oly erővel hasította a termet, hogy rengett belé a plafon. Nagyon örültem, hogy végre egyszer kiénekelhette magából az igazi tudást e roppant színvonalas dalban. Mariann mögött Rúzsa Magdi és Mókus vokálozott, mit mondjak, pazar volt! Ha már így összegyült a csapat, visszajött Novák is és a közös fellépést az "Ugye, mi jóbarátok vagyunk?" zárta, melynek végén fiatalok hada özönlötte el a színt, és lassan mozogva, szorosan egymás sarkában lépdelve ide-oda forogva hömpölyögtek át a hangszerek között, s mire eltűntek, addigra csodák csodájára a zenészeknek, énekeseknek is nyoma veszett, kiürült a tér, maradt Presser és a zongora. Egy kérés a nézőkhöz, "tegye fel a kezét, aki azzal jött, akit szeret". Szentimentális szitu, nevetgélős fiatalokkal és ráncos kezű nagyszülőkkel vegyesen, kezek a magasban, jutalmul az egyik legszebb szerzemény, "Te majd kézenfogsz és hazavezetsz". A dalt énekelte Kern András is, de ekkora szívvel csakis a szerzője képes előadni. Az a szerző, aki a másnak írt nótákból is kötött egy slágerbokrétát, például a Vikidáltól ismert "A szívemet dobom eléd", vagy a Hevesi Tamást szólóénekessé tevő "Ezt egy életen át kell játszani", vagy a Deák Bill Gyulával hallhatatlanná vált "Ne szeress engem" tételekkel tűzdelve. Az Omegára emlékezve elhangzott a Rettenes emberek elektromos citeraizékkel spanolt hangszerelésben, az LGT másik három tagjának ajánlva pedig egy újabb "egyszálzongorás" örökzöld, a "Gondolj rám". Nem maradhatott ki a Nikosz Kazantzakisz "Valakinek meg kell halnia" című regénye alapján készült "A próba" balettnek zeneanyagát tartalmazó "Electromantic" lemez legnépszerűbb részlete, a "La baletta No. 2" sem. Az egyik lassú nótánál a szétlibbenő függöny mögötti hídon Ladányi Andrea balettművész koreográfiája színesítette a látványt, később ugyanezt a vasszerkezetet fáklyások, zászlólengetők, fiatal táncosok lepték el, e tömegjelenet már a zenekari finálét jelentő "Nem szerethet mindenki" és a "Fiú" nyitóképe volt. E daloknál újra megjelent a színpadon az est összes közreműködője, akiket a végén egyesével mutatott be Presser. Billentyűn Kovax, szólógitáron Sipeki Zoltán, basszusgitáron Papesch Péter, dobon Borlai Gergő, hegedűn Szirtes Edina Mókus, szaxofonon Elek István, trombitán Hámori János kísérte őt.
A ráadásban előbb a "Valaki mondja meg" következett, immár csak egyszemélyes előadásban. Még ennél is hatásosabb volt a Ringasd el magad, amit az előadó helyett végig a közönség énekelt, leállt a zongora is, és perceken keresztül magát szórakoztatta a nagyérdemű, a színpadról vezényelő Presser kívánsága szerint. Egy újabb megható pillanatként keresztülzengte az étert a "Fényév távolság", s mikor már a tömeg egyrésze szedelőzködni kezdett, mi, kitartó tapsolók mégegyszer visszaköveteltük magunknak az est hősét, aki hangszeréhez sokadszorra visszaülve belekezdett a hőn áhított "Elmegyek, elmegyek, messze megyek" kezdetű nótába, hogy fülünkben a Kék asszonnyal térhessünk nyugovóra.
Kifelé menet még vásároltunk egy közel egyórás dvd-t a koncert próbájáról (mekkora ötlet!) és hogy ne csak a koncertteremben érjen meglepetés, a kijáratnál a főszponzor nyuszómuszós bank még egy ajándék Presser cd-vel is megajándékozott bennünket.
Úgy indultam el otthonról, hogy az influenzámmal majd jól megfertőzök mindenkit, ám ellenkezőleg alakult az este, a háromórányi zene ünnepe alatt elfeledtem minden nyavalyámat. Apró kulisszatitokként elárulhatom, hogy néhány nótánál azért jól jött, hogy beteg vagyok, mert az orrfújást és a könnyezést ráfoghattam a dögrovásra. Ahogy a dalszövegben van: A csúnya fiúknak is van szíve! :)
Remélem, hogy idáig már csak azok jutottak el az olvasásban, akik velem együtt szeretik az igényes magyar zenét, s ha egy kicsit is sikerült visszaadnom valamit a felejthetetlen éményből, már megérte e hosszúra sikerült szófosás. Aki többet szeretne minderről, annak majd ott lesz a koncertről megjelenő lemez, addig is kitartás!
Na, megyek és elringatom magam. Jó éjt!