Witold Gombrowicz emigrációban írt Naplójában - mely folytatásokban a párizsi Kultura hasábjain jelent meg - az önéletrajzi anyag összeegyeztethető a fikcióval: a szerző olyan irodalmi alakot teremt magából, mint Hamlet vagy Don Quijote. Új helyzetet hoz létre az irodalmi kommunikációban, kiiktatja az író és az olvasó párbeszédéből a kritikusok közvetítő szerepét. Vagyis az olvasó készen kapja a Gombrowiczról alkotott képet - magától Gombrowicztól. Nem kell nagyon gyanakvónak lennünk ahhoz, hogy a mitizálás igen hatékony eszközét lássuk ebben, amely másfél évtized alatt a világhírig juttatta el a szerzőt.
A mű leggyakrabban idézett részeiben Gombrowicz a lengyelséggel vitázik. Ezt a fogalmat célszerű leszűkíteni a koloniális alávetettségtől eltorzult lengyelségre, így érthetővé válnak az olyan paradoxonok, melyek szerint a Napló írója egyszerre nagyon lengyel és antilengyel, vagy meg akarja szabadítani a lengyeleket a lengyelség bizonyos terheitől, aminek ironikusan nemzetnevelői és terápiás funkciót tulajdonít. A paradoxokon alapuló látásmód segítségével az egyén és a tömeg, az érettség és az éretlenség, a forma és a nyelv viszonylatában is újra meg újra az autentikus létezés lehetséges módját keresi a huszadik század közepén.
"Érdekes, hogy egyszerre és minden pironkodás nélkül képes vagyok ember és Ember lenni. Azon töröm a fejem, hogy összeszedjem-e a mosni való fehérneműt, ám eközben olyan vagyok, akár a megfeszített íj, onnan, a kezdet kezdetétől egészen addig, amit legutóbb végeztem el, és ami előttem áll. Egy pillanatra sem veszítve el a leghétköznapibb szálat, a lét Titka vagyok, és büszkesége, és betegsége, és vértanúsága. Az emberi természet keserűsége. Az emberi természet őrjöngése. Az emberi természet szabadjára engedése. Az emberi természet némasága."
