A két világháború közötti negyedszázad meghozta a modern magyar népzenekutatás kibontakozását: a technikai eszközök fejlődése, a határ-változásokból fakadó korlátok sokasága, egy új gyűjtő- és kutatógeneráció megjelenése és a hagyományos kultúra átalakulása mind új feltételeket biztosított a kutatás számára. A Bartók Béla és Kodály Zoltán megteremtette gyűjtési és elemzési alapokra ekkor épült rá az a szakmai és intézményi háttér, amely meghatározta a tudományterület fejlődését. A néprajztudománnyal szoros együttműködésben működő népzenetudomány önálló, nemzetközileg is számon tartott diszciplínává szerveződött. A kötet áttekinti a korszak népzenegyűjtéseit, a kutatói műhelyek kialakulását, a rendszerezés és a történeti értelmezés új szempontjait, valamint azokat a kezdeményezéseket, amelyek a népi kultúra szélesebb körű megismertetését célozták. A korszak kutatásai a hangszeres népzene, a néptánc, a népénekhagyomány vizsgálatától a falumonográfiák kísérletein át a történeti és nemzetközi összehasonlító elemzésekig a népzenetudomány tematikai és módszertani gazdagodását tükrözik. E törekvések a későbbi tudományos munka irányait is kijelölték, és hosszú időre meghatározták mindazt, amit a népzenéről gondolunk.
