A magyar őstörténet tudományának archimedesi pontja az a nyelvészeti megállapítás, mely szerint nyelvünk a finnugor nyelvcsaládba, közelebbről pedig annak keleti, úgynevezett ugor ágába tartozik s így legközelebbi rokona a vogul és osztják idiómáknak. A véletlen iróniája, hogy éppen ez az egyedül helyes kiindulópont vált a nézetek oly arányú megoszlásának forrásává, mely a leglényegesebb ponton, a magyarság ősi kultúrájának megítélése terén mind a mai napig megakadályozta az egységes tudományos felfogás kialakulását. A magyar, vogul és osztják rokonság nyelvtudományi ténye ugyanis tetszetős történeti fölvetés csíráit rejti magában. Ha egyrészt a magyarság, másrészt a vogulok és osztjákok nyelve rokon egymással, akkor valószínűnek látszik, hogy e rokonnépek együttélésük idején lényegében egyazon műveltségi színvonalon állottak. Az ősmagyarság kultúrája tehát azonos azoknak a voguloknak és osztjákoknak műveltségével, akik a XVI. századtól kezdve, mint kezdetleges szervezetű, egyoldalúan vadászatból és halászatbál élő, tehát zsákmányoló életmódot folytató népek szerepelnek a közöttük járt utazók leírásaiban.
