Keresés
Vásárlói kritikák a következő termékről: Spartacus: Vér és homok - 1. évad - (4 BD, digibook)
R2-D2 | 2013. 10. 26. 2:49
This is Sparta(cus)!
Azt hiszem, Spartacust nem kell bemutatnom senkinek: róla mindenki hallott, mint a legnagyobb római rabszolgafelkelés vezetőjéről. Az idők folyamán nagyon sokan állítottak emléket neki különféle művészeti formákban, számunkra a legérdekesebb talán a Kirk Douglas főszereplésével készült Spartacus film lenne 1960-ból – ha lenne bármi értelme a sorozat szempontjából példaként felhozni…
De nincs. Azt semmiképp. Annál inkább az HBO Rómáját, a Gladiátort, illetve mindenekelőtt a 300-at. De legfőképpen azt. Miután túl sokat nem tudtam az egész vállalkozásról – leszámítva magát a témát, ami alapban érdekelt, no meg a főszereplő srác korai halálát – ezért engem rendesen meglepett az első percekben látott látvány. Mintha a 300 színes folytatását láttam volna, a stilizált képi világ, a rengeteg lassítás, a rengeteg túladagolt, kamerára fröccsenő CGI-vér első blikkre furcsa és idegen volt. Néha mintha rajzfilmet, képregényt néztem volna, kellett egy kis idő, míg az ember elmerült a korabeli világban. A Blood and Sand (BS) Spartacus római életének első szakaszát öleli fel, a rabszolgalétet, a gladiátorlétet, amit bizonyos Lentulus Batiatus ludusában (gladiátoriskolában) tölt el. A történet szerint szembeszegült Glaber római hadvezérnek, ezért rabszolgasorba taszították, elvették tőle szerelmét, majd különféle praktikákkal harcra sarkallták és Capua település bajnokát csináltak belőle. Mígnem rájött az árulásra és manipulációkra, s lemészárolta urát és annak majdnem teljes vendégseregét – így indítva el a harmadik rabszolgafelkelést a Római Birodalomban.
A történelmi háttér totál hitelesnek tűnik, még akkor is, ha bevallottan fikció az egész: a főhős életének e szakaszáról tudni a legkevesebbet, így az írók fantáziáján alapul a szkript nagy része. A felvázolt korrajz egyszerűen zseniális, még filmes mércével is az lenne, nemhogy sorozatmércével: profi számítógépes grafika, annak ellenére, hogy gyakorlatilag három csarnokban forgattak, zöld háttér előtt, olyan, mintha hatalmas díszletek közt, valóban az ókori Rómában járnánk. Erre minden bizonnyal a szándékosan 300-asra vett látvány nagymértékben rásegít, elfed bizonyos dolgokat – de engem kilóra megvett. Végig úgy éreztem, ott vagyok. Az ütközetek, a gladiátorküzdelmek borzasztóan életszerűek voltak, rendkívül jól megkoreografáltak: ugyanakkor úgy érzem, a fröccsenő vér látványa inkább tompítani volt hivatott a valódi brutalitást, mint támogatni azt. Jó példa még erre a Kill Bill japán éttermes jelenete, ott volt hasonló a használata. Mindazonáltal akit zavarnak a levágott végtagok, fejek, elvágott torkok, kiforduló belek látványa, az jobb, ha nem is kezd bele. A BS meghatározó részében ez az egyik körítés, ami kiegészíti, pirosra színesíti a lényeget: a karakterek harcát.
Mert mint minden sorozatnak, ennek is ez a lényege. A figurák a sakktáblán, akik saját önnön érdekeiknek megfelelően, a korhoz illően mindenen és mindenkin képesek átgázolni. Mindig sokkal brutálisabbnak tartom én ezt, mint a gladiátorharc látványát: míg utóbbi „csupán” fizikai fájdalmat, esetleg gyomorfordulást idéz elő, addig a sok árulás, intrika, kegyetlenség az emberi lélek legmélyére képes lerántani. Olyan szintű drámai események fűszerezik a sorozatot, hogy néha az államat kapartam a földről, olyan megdöbbentő halálok, amiket tátott szájjal bámultam. Egyik esetnél konkrétan Jack Bauer jutott eszembe, ilyet csak neki kellett eddig csinálni vásznon – a karakter ez utáni pszichés összeomlása totál hiteles volt, szenzációsan megjelenítve. Egészen a végéig nem is igazán tudtam fő gecit választani a sorozatból, kapásból négy-öt karakter pályázott erre a címre. Egyrészt ugye Claudius Glaber (Craig Parker), aki az egész történetünk kiindulópontja és katalizátora, egy valós személy, kibővített ténykedéssel. Aztán felesége, Ilithya (Viva Bianca), aki szőke mosolya mögött egy iszonyat kegyetlen számító, nagyképű, undorító nőszemély – felemelő érzés volt látni megszégyenülését, és megdöbbentő látvány utolsó cselekedete. A női vonalon nála csak Batiatus felesége, Lucretia (Lucy Lawless) undorítóbb szereplő: ő a nagybetűs NŐ, aki a háttérben kurválkodik és cselszövéseket tervez, ő az, aki a HBO sorozatokban már megismert női karakterként irányítja férjét, terelgeti útját a hatalom felé. Van, amikor ez a karakter anya, itt feleség: iszonyat utáltam, egy ideig jobban, mint férjét, Batiatust (John Hannah). Nos, az ő karaktere sokkal összetettebb és érdekesebb annál, hogy csak simán eltüntessük a rosszak süllyesztőjében. Valóban egy aljas, minden hájjal megkent római arisztokrata, akinek kizárólag a hatalom és a vagyon megszerzése egyetlen célja, aki kőkeményen leszámol minden ellenfelével – mégis, éreztem benne bizonyos tiszteletet bizonyos szitukban, bizonyos emberek iránt. No persze ez a filmkészítés trükkje, manipulálni a nézőt – hogy aztán, mikor minden igazság kiderül, kéjes vigyorral nézzem a bűnös bűnhődését. Ahogy az a valóságban is megtörténhetett. Kegyetlen jó figurák (rajtuk kívül még Ashur, Solonius, stb…), kiváló színészi alakításokban – már önmagában ezért érdemes elmerülni a soriban.
Aztán még hol a jó oldal. A gladiátorok nagy része, különösen Varro (Jai Courtner), a tesók, Crixus (Manu Bennet), no meg természetesen maga Spartacus (Andy Whitfield) szerethető figura. Gondolom, részben már önmagában a rabszolgasors miatt is azok, de tetteik, harcaik, motivációik miatt is. Crixus „spartacusi útja” külön tetszett – a 13-ik részre már baromira kíváncsi voltam, hogy fog megtörténni az elképzelhetetlen, ami valóságban a történelem része lett. De megoldották. Külön kiemelem a Doctore (Peter Mensah) figuráját, a hatalmas néger izompacsirta a hűség mintapéldánya, a dominus első embere, mégsem tudtam rá haragudni. Ránézésre akár a halottkém a Végső állomásból, vagy egy kigyúrt Candyman jutott eszembe róla, korbácsával, történetével, tekintélyével kiemelkedő helyet foglalt el a BS-ben. A rabszolganők, Mira, Naevia, Aurelia, de az egész udvar kiváló körítés volt ehhez az őrült felnőtt játékhoz. Véres, erőszakos, erotikus játékhoz…
És itt elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ami miatt a BS icipici keserű szájízt hagy maga után. Kérem szépen, ennyi dugás, meztelen nő szerintem sok volt. Férfiszemmel is sok volt, mert funkcionálatlan és hiteltelen volt. Egyszerűen nem hiszem el, hogy Róma ennyire állatias és buja volt, hogy az aréna nézőterén és az utcán közösültek az emberek. Amíg csak gazdagok szolgálataira használt meztelen rabszolganők futkostak, az még elfogadható volt (hozzáteszem, mindegyik gondosan borotvált hónaljjal), de látványilag a ludusba rendelt havi orgia szerintem már sok volt. Egyszerűen az egészet néha polgárpukkasztásnak, szenzációhajhászásnak éreztem. Aztán az is lehet, én lettem prűd vénségemre…
Összegezve: ez egy Róma hardcore, rengeteg CGI vérrel, pinával, ugyanakkor jó kis korrajzzal és emberi jellemekkel. Az akkori viszonyokról ismét tanultam valamit: az „et gladiatum” intézményét, mikor is az elítélt bűnözőket gladiátorokkal végeztetik ki - be lehetne vezetni itthon is. A BS egy egészen kiváló, mély nyomokat hagyó szórakozás, egyetlen percét sem bántam meg, mint ahogy egyetlen forintját sem a BD árának.
A digibook már önmagában a léte miatt is megsüvegelendő. Icipicit talán valóban lehetnének vastagabbak a belső fülek, de nekem a lemezek becsúsztatásával és a dizájnnal sincs bajom, ahogy a disc felirat sem zavart. Az angol TrueHD 5.1 hangsáv gyönyörűen szól, van is alkalma bizonyítani a rengeteg harci jelenetnél. A magyar hang DTS HD MA 2.0, a főcímnél tovább azonban soha nem jutottam megismerésében. Az extratartalom örvendetes, magyar feliratos: a 15 perces werkfilm mellett több, 4-5 perces kisfilm van a lemezen, rengeteg poénos jelenettel. A pöcegödörben álló jelenet felvétele gusztustalan és mégis komikus volt, mint ahogy az a sok ökörködés is, amit a fiúk műveltek. Mindezek szomorú mellékzöngéje azonban, hogy Andy Witfield 40 éves korában, a második évad előtt non-Hodgkin limfómában elhunyt. Pedig alakítása miatt is lett Spartacus és az egész sorozat szerethető, aminek most nagyon várom a folytatását. Lemezen.
Kosárba!
De nincs. Azt semmiképp. Annál inkább az HBO Rómáját, a Gladiátort, illetve mindenekelőtt a 300-at. De legfőképpen azt. Miután túl sokat nem tudtam az egész vállalkozásról – leszámítva magát a témát, ami alapban érdekelt, no meg a főszereplő srác korai halálát – ezért engem rendesen meglepett az első percekben látott látvány. Mintha a 300 színes folytatását láttam volna, a stilizált képi világ, a rengeteg lassítás, a rengeteg túladagolt, kamerára fröccsenő CGI-vér első blikkre furcsa és idegen volt. Néha mintha rajzfilmet, képregényt néztem volna, kellett egy kis idő, míg az ember elmerült a korabeli világban. A Blood and Sand (BS) Spartacus római életének első szakaszát öleli fel, a rabszolgalétet, a gladiátorlétet, amit bizonyos Lentulus Batiatus ludusában (gladiátoriskolában) tölt el. A történet szerint szembeszegült Glaber római hadvezérnek, ezért rabszolgasorba taszították, elvették tőle szerelmét, majd különféle praktikákkal harcra sarkallták és Capua település bajnokát csináltak belőle. Mígnem rájött az árulásra és manipulációkra, s lemészárolta urát és annak majdnem teljes vendégseregét – így indítva el a harmadik rabszolgafelkelést a Római Birodalomban.
A történelmi háttér totál hitelesnek tűnik, még akkor is, ha bevallottan fikció az egész: a főhős életének e szakaszáról tudni a legkevesebbet, így az írók fantáziáján alapul a szkript nagy része. A felvázolt korrajz egyszerűen zseniális, még filmes mércével is az lenne, nemhogy sorozatmércével: profi számítógépes grafika, annak ellenére, hogy gyakorlatilag három csarnokban forgattak, zöld háttér előtt, olyan, mintha hatalmas díszletek közt, valóban az ókori Rómában járnánk. Erre minden bizonnyal a szándékosan 300-asra vett látvány nagymértékben rásegít, elfed bizonyos dolgokat – de engem kilóra megvett. Végig úgy éreztem, ott vagyok. Az ütközetek, a gladiátorküzdelmek borzasztóan életszerűek voltak, rendkívül jól megkoreografáltak: ugyanakkor úgy érzem, a fröccsenő vér látványa inkább tompítani volt hivatott a valódi brutalitást, mint támogatni azt. Jó példa még erre a Kill Bill japán éttermes jelenete, ott volt hasonló a használata. Mindazonáltal akit zavarnak a levágott végtagok, fejek, elvágott torkok, kiforduló belek látványa, az jobb, ha nem is kezd bele. A BS meghatározó részében ez az egyik körítés, ami kiegészíti, pirosra színesíti a lényeget: a karakterek harcát.
Mert mint minden sorozatnak, ennek is ez a lényege. A figurák a sakktáblán, akik saját önnön érdekeiknek megfelelően, a korhoz illően mindenen és mindenkin képesek átgázolni. Mindig sokkal brutálisabbnak tartom én ezt, mint a gladiátorharc látványát: míg utóbbi „csupán” fizikai fájdalmat, esetleg gyomorfordulást idéz elő, addig a sok árulás, intrika, kegyetlenség az emberi lélek legmélyére képes lerántani. Olyan szintű drámai események fűszerezik a sorozatot, hogy néha az államat kapartam a földről, olyan megdöbbentő halálok, amiket tátott szájjal bámultam. Egyik esetnél konkrétan Jack Bauer jutott eszembe, ilyet csak neki kellett eddig csinálni vásznon – a karakter ez utáni pszichés összeomlása totál hiteles volt, szenzációsan megjelenítve. Egészen a végéig nem is igazán tudtam fő gecit választani a sorozatból, kapásból négy-öt karakter pályázott erre a címre. Egyrészt ugye Claudius Glaber (Craig Parker), aki az egész történetünk kiindulópontja és katalizátora, egy valós személy, kibővített ténykedéssel. Aztán felesége, Ilithya (Viva Bianca), aki szőke mosolya mögött egy iszonyat kegyetlen számító, nagyképű, undorító nőszemély – felemelő érzés volt látni megszégyenülését, és megdöbbentő látvány utolsó cselekedete. A női vonalon nála csak Batiatus felesége, Lucretia (Lucy Lawless) undorítóbb szereplő: ő a nagybetűs NŐ, aki a háttérben kurválkodik és cselszövéseket tervez, ő az, aki a HBO sorozatokban már megismert női karakterként irányítja férjét, terelgeti útját a hatalom felé. Van, amikor ez a karakter anya, itt feleség: iszonyat utáltam, egy ideig jobban, mint férjét, Batiatust (John Hannah). Nos, az ő karaktere sokkal összetettebb és érdekesebb annál, hogy csak simán eltüntessük a rosszak süllyesztőjében. Valóban egy aljas, minden hájjal megkent római arisztokrata, akinek kizárólag a hatalom és a vagyon megszerzése egyetlen célja, aki kőkeményen leszámol minden ellenfelével – mégis, éreztem benne bizonyos tiszteletet bizonyos szitukban, bizonyos emberek iránt. No persze ez a filmkészítés trükkje, manipulálni a nézőt – hogy aztán, mikor minden igazság kiderül, kéjes vigyorral nézzem a bűnös bűnhődését. Ahogy az a valóságban is megtörténhetett. Kegyetlen jó figurák (rajtuk kívül még Ashur, Solonius, stb…), kiváló színészi alakításokban – már önmagában ezért érdemes elmerülni a soriban.
Aztán még hol a jó oldal. A gladiátorok nagy része, különösen Varro (Jai Courtner), a tesók, Crixus (Manu Bennet), no meg természetesen maga Spartacus (Andy Whitfield) szerethető figura. Gondolom, részben már önmagában a rabszolgasors miatt is azok, de tetteik, harcaik, motivációik miatt is. Crixus „spartacusi útja” külön tetszett – a 13-ik részre már baromira kíváncsi voltam, hogy fog megtörténni az elképzelhetetlen, ami valóságban a történelem része lett. De megoldották. Külön kiemelem a Doctore (Peter Mensah) figuráját, a hatalmas néger izompacsirta a hűség mintapéldánya, a dominus első embere, mégsem tudtam rá haragudni. Ránézésre akár a halottkém a Végső állomásból, vagy egy kigyúrt Candyman jutott eszembe róla, korbácsával, történetével, tekintélyével kiemelkedő helyet foglalt el a BS-ben. A rabszolganők, Mira, Naevia, Aurelia, de az egész udvar kiváló körítés volt ehhez az őrült felnőtt játékhoz. Véres, erőszakos, erotikus játékhoz…
És itt elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ami miatt a BS icipici keserű szájízt hagy maga után. Kérem szépen, ennyi dugás, meztelen nő szerintem sok volt. Férfiszemmel is sok volt, mert funkcionálatlan és hiteltelen volt. Egyszerűen nem hiszem el, hogy Róma ennyire állatias és buja volt, hogy az aréna nézőterén és az utcán közösültek az emberek. Amíg csak gazdagok szolgálataira használt meztelen rabszolganők futkostak, az még elfogadható volt (hozzáteszem, mindegyik gondosan borotvált hónaljjal), de látványilag a ludusba rendelt havi orgia szerintem már sok volt. Egyszerűen az egészet néha polgárpukkasztásnak, szenzációhajhászásnak éreztem. Aztán az is lehet, én lettem prűd vénségemre…
Összegezve: ez egy Róma hardcore, rengeteg CGI vérrel, pinával, ugyanakkor jó kis korrajzzal és emberi jellemekkel. Az akkori viszonyokról ismét tanultam valamit: az „et gladiatum” intézményét, mikor is az elítélt bűnözőket gladiátorokkal végeztetik ki - be lehetne vezetni itthon is. A BS egy egészen kiváló, mély nyomokat hagyó szórakozás, egyetlen percét sem bántam meg, mint ahogy egyetlen forintját sem a BD árának.
A digibook már önmagában a léte miatt is megsüvegelendő. Icipicit talán valóban lehetnének vastagabbak a belső fülek, de nekem a lemezek becsúsztatásával és a dizájnnal sincs bajom, ahogy a disc felirat sem zavart. Az angol TrueHD 5.1 hangsáv gyönyörűen szól, van is alkalma bizonyítani a rengeteg harci jelenetnél. A magyar hang DTS HD MA 2.0, a főcímnél tovább azonban soha nem jutottam megismerésében. Az extratartalom örvendetes, magyar feliratos: a 15 perces werkfilm mellett több, 4-5 perces kisfilm van a lemezen, rengeteg poénos jelenettel. A pöcegödörben álló jelenet felvétele gusztustalan és mégis komikus volt, mint ahogy az a sok ökörködés is, amit a fiúk műveltek. Mindezek szomorú mellékzöngéje azonban, hogy Andy Witfield 40 éves korában, a második évad előtt non-Hodgkin limfómában elhunyt. Pedig alakítása miatt is lett Spartacus és az egész sorozat szerethető, aminek most nagyon várom a folytatását. Lemezen.
Kosárba!
Hasznosnak ítélted a kritikát? 0|0
Fizetési opciók
