Vásárlói kritikák a következő termékről: Star Trek: Sötétségben

A ST Univerzummal való ismeretségem meglehetősen újkeletű, és korántsem teljes: igazándiból a 2009-es mozi rántott mélyebbre benn - azóta megtörtént a 10 korábbi film újranézése is -, s bár erősen kétlem, hogy valaha is lesz időm megnézni a hatalmas kapcsolódó sorozatmennyiséget, úgy érzem, mégsem vagyok teljesen laikus a témában. Ezáltal a Sötétségbent sem tudtam üres fejjel és érzelmek nélkül figyelni, pláne azután, miután Harrison valódi énjére fény derül: nem tudtam elvonatkoztatni a korábbi mozitól, folyton az azzal történő kapcsolat járt a fejemben – ám ezúttal egy elégedett csettintés lett a hasonlítás vége. A Sötétségben úgy lett egy új ST franchise folytatása, hogy egyben egy kiváló ramake is, ami rebootolt egy régi történetszálat – immár másodszor az univerzum folyamán.
Ezt a fajta sci-fit imádom én igazán. Látványos, nagyszabású űrkalandot, jövőbeni világokkal, mozgalmas történettel: a film vigyen el új bolygókra, mutasson be új civilizációkat, új lényeket, tudjak rácsodálkozni mindazon kütyükre, technikai szerkezetekre, amik a feltételezett jövőt fogják színesíteni. Legyen az egész egy valódi fantáziavilág, ahol a tényszerűnek tűnő dolgok mellett semmi nem szabhat határt a végtelen képzelőerőnek. Nos, a ST Into the Darkness (továbbiakban ITD) mindezt már az első 5 percében nyújtani képes: akárcsak az előző epizód, ez a film is kilóra megvett már a nyitányával, a vörös planétán rohanó emberkék, a  vulkán semlegsítése zseniális filmkezdet. Ismét csak bele a közepébe, hogy aztán egy viszonylag nyugodtabb londoni rész közben újfent legyen időnk rácsodálkozi az alkotók fantáziájának képi világára, a jövő látomására. Lenyűgöző…
Nem megyek tételesen végig az eseményeken, pedig szívesen megtenném: nagyon jó ütemben váltakoznak a picit nyugodtabb és a pörgős, akciódúsabb részek. Ugyanakkor Harrison miatt végig tapintható a feszültség, gyakorlatilag egy percnyi üresjárat sincs a moziban. Aki nem ismeri a korábbi ST mozikat, annak az a bizonyos bemutatkozás semmit nem mond – egyébként is túllihegettnek éreztem ezt a titkolózást a főgonosz valódi személyét illetően -, aki viszont tudja ki is ő, az onnantól feszült figyelemmel kísérheti az újabb sakkjátszmát Kirk/Spock és közte. Ambramsék zseniálisan csűrik-csavarják az eseményeket, egyszerre tisztelegnek és újítnak, lényegesebben látványosabbá teszik a kalandot, ezzel igazodva a mai elvárásokhoz, no meg a tecnikai lehetőségekhez. Néha talán még icipicit túlzásba is viszik (gondolok itt a nagy bunyóra a film végén), de a frissesség üde érzése alaposan áthatja a mozit. A korábbihoz képest kifordított helyzet ugyanakkor ismét csak azoknak mond sokat, akik ismerik a hajdani sztorit, az új nézőknek sziplán csak egy jól sikerült drámai jelenetet jelent. Egyébként ide tartozik a film számomra egyetlen hibája, ami már első nézéskor, moziban is bosszantott: a túlzott kiszámíthatóság. Bones kísérletezése közben már tudható, mire megy majd ki a játék – így viszont a dráma éle alaposan csorbul. Igaz, a nevezett megoldással a hitelesség visszatért valamennyire, ez így még mindig jobb , elfogadhatóbb és érthetőbb lett, mint a hajdanán történtek.
Az ITD tökéletesen illeszkedik az új ST világba. A kémia a színészek között zseniális, a humor  a sötét idők ellenére egyre frenetikusabb. Különösen a Spock-Kirk vonalon, ugyanis sokkal felszabadultabb poénkodni egy baráttal, mint egy vetélytárssal. Az új Enterprise legénységét, a színészeket nem is méltatom, megtettem már egy filmmel korábban, itt igazából Benedict Cumberbatch személye az, akit az egekig lehet magasztalni. A srác, korunk egyik legújabb csillaga zseniálisan játssza karakterét, s bár szerepe szerint kevésbé ripacs, mint volt anno Ricardo Montalbahn ugyanebben a bőrben, a fenyegetése nem kevésbé valós. Sőt, talán még félelmetesebb… A Marcus lány (Alice Eve) kissé átértelmezett szerepe nekem bejött, az az ikonikus fehér(fekete)neműs beállás meg nem megy ki a fejemből. A készítőknek sikerült az al-ternatív univerzumban megújítani, újrformálni egy korábban megtörtént eseménysort, és megtölteni frissességgel. Icipicit zavarhat talán a kapcsok mindenáron való keresése, az egész elhelyezése a ST Univerzumon belül, de sokadik nézésre talán majd ez is el fog tűnni, szimplán csak az élmény marad. A Földre zuhanó űrhajó látványa, a piros bolygón rohanó két ember látványa, no meg Spock üvöltésének látványa…
Aminek legkézenfekvőbb mejelenítési formája a BD. Nos, ezt a formátumon erre találták ki: a kép olyan gyönyörű, hogy beszarás, a TrueHD 7.1 eredeti hang meg valóban maga a kánaán. Már az elején, az eldobott lándzsák miatt húzhatjuk le a fejünket, annyira profi és tiszta a hangkeverés, a becsapódó űrhajó okozta remegésnél meg szinte benne vagyunk a filmben. Állat az egész, méltó a filmhez, méltó Abramshoz. A 40 percnyi dokumentumfilm jó anyag, magyar felirattal: ismét sikerült meglepniük azokkal a háttéranyagokkal, amik egy ilyen volumenű filmek elkészítését mutatják be. SW rajongóként meg megnyugvást találhat mindenki, mert Abrams amit lehet, megépít, s nem csak a CGI-re alapozza a látványt. Már amennyire ezt egy sci-fi megengedheti magának.
Ebben az évben egy szavunk sem lehet, szinte tobzódhatunk a műfajban, azonban a nagyobb volumenű mozik számomra eddig rendre alulteljesítettek, a kisebb, realistább filmekből viszont pont az a nagyszabású történet és látvány hiányzott, ami miatt szerelmes vagyok belé. Érdekes hibrid e tekintetben a Gravitáció, el is foglaja majd a megfelelő helyet év végén a listámon – de csak a ST után. Ugyanis a megújult Enterprise űrhajó kalandjai egyelőre mindent visznek, legalábbis addig biztosan, míg egy idősödő Jedi lovag meg nem jelenik a vásznon 2015-ben.
Kosárba!