Vásárlói kritikák a következő termékről: Mellékhatások

Kétségkívül nem tett jót a mozi élményemnek, hogy gyakorlatilag két részletben néztem meg a filmet, így egy pici kis pozitív extra hozzáállást kénytelen vagyok belevinni az írásba, kipótolva a szünet által okozott lyuk érzését. Ugyanakkor azt sem ildomos elhallgatnom, hogy a félbehagyásig jóformán semmi érdemlegeset nem éltem át, a film számomra – ahogy a valóságban is másodszor - csak a második felével kezdődött.
Borzasztó túlzásnak tartom, hogy ezt a filmet Hitchcocki magasságokba próbálják emelni. Közel sincs benne annyi feszültség, izgalom, mint a mester műveiben, nekem inkább egy teljesen más cím jutott eszembe nézés közben, amit ha most ide leírnék, hatalmas spoiler lenne a történet tekintetében. Az azonban elvitathatatlan tény, hogy ennek a mozinak van egy jó forgatókönyve - ugye én mondtam, hogy a film legfontosabb kelléke mégiscsak a forgatókönyv -, van benne néhány kellemes fordulat, s van benne egy kiaknázatlan lehetőség bizonyos dolgok megpiszkálására – aminek az elmaradása csökkentette számomra arra a szintre a mozit, ahova végül is került. A film első fele, a depis (másolat tetovált) lánnyal, annak orvosi és gyógyszertári hátterével rengeteg gondolatot ébresztett bennem. Mivel rendületlenül hiszek az egész gyógyszerbiznisz „gonoszságában”, pénzéhességében, szívesen vettem volna egy Pelikán-ügyirat szerű leleplező történetet, hisz minden adva volt: a beteg, a beszedett gyógyszer és a tragikus esemény. Pontosabban események. Érdekes lett volna látni egy nyomozást, ahol is megpiszkálják, hogy a mindenható pirulagyártók valójában mennyire semmibe veszik az egészséget, mennyire minden a profitról szól…
De nem. A történet fordul egyet, s onnantól egy jó kis macska-egér játékot látunk pszichológus és pszichológus illetve beteg és orvos között. Vérbeli thriller, ami nagyszerű időzítéssel adagolja a feszültséget és a csavarokat, ahol természetesen szándékosan próbálnak megvezetni, s ahol tényleg kiszámíthatatlan a dolgok kimenetele. Ahogy olvasgatom a neten, másnak nem igazán jutott eszébe filmes hasonlatként az, amire én gondoltam menet közben, de nekem kb. a felétől befészkelte magát a gondolat, hogy nem minden úgy van, ahogy látom. Ez persze az égvilágon semmit nem von le a mozi érdemeiből, egészen kiváló kis kaland lett a végére – ugyanakkor icipicit az „ezt én már láttam egyszer” fíling mégiscsak nyomot hagyott bennem.

  

Különösebben sosem voltam Soderberg-fan, munkái inkább közönyösek és átlagosak számomra, ez alól néhány kivétel van csak. A Mellékhatások végül is eme kivételek közé került: forgatókönyve, stílusa, színészei miatt. A hangulat a depresszióhoz kapcsolódóan kellő nyomasztó, a forgatókönyv fordulatai megalapozottak. Mara, Zeta-Jones és Tatum szimplán csak jó, a film lelke ugyanakkor kétségkívül Jude Law (bár nekem ezzel a hajjal inkább Gigolo volt az A.I.-ből) volt. Nagyon ráérzett erre az egyszer fenn, egyszer lenn szerepre, totál hiteles volt alakítása: igaz, a karakter, amit kitaláltak neki, végig az életszerűség határain belül maradt. Ahogy nagyjából a többi is, egy icipicit talán csak két szereplő  váratlan viszonya lógott ki számomra a sorból.
Komoly negatívumot nem igazán tudok felhozni a Mellékhatások ellen, talán csak az egész film ismeretében az első óra céltalan bolyongását egy beteg lélek körül. Az mindenképp lehetett volna kissé pörgősebb, mélyebbre ásva pedig maradandóbb. De hát a Fertőzés után valahol nem is várható a rendezőtől, hogy görbe tükröt tartson annak az iparágnak, amelyik másik mozijában épp meggyógyítja az emberiséget a halálos vírusból. A thriller része miatt viszont simán
Kosárba!