Vásárlói kritikák a következő termékről: Bosszúvágy

Michael Winner 1974-es filmjét mindig is egyfajta átmenetnek tekintettem a Piszkos Harry és a Taxisofor között. Mindhárom amerikai filmben, egy magányos antihos, (akik azóta ikonikus figurákká notték ki magukat) próbál meg rendet tenni a mocskos nagyvárosban. A Bosszúvágy foalakja Paul Kersey jóval esendobb és emberibb, mint a Clint Eastwood által megtestesített Harry Callahan. A cselekményt pedig kevésbé éreztem vontatottnak, mint a sokak által istenített Taxisoforét. Persze a Bosszúvágy nincs is annyira kidolgozva, és nem is olyan jól felépített, mint Scorsese alkotása.
Mindenesetre a mozi (akárcsak az Ördöguzo) egy eltúlzottan idilli életképpel indít, persze elore tudjuk, hogy az egész hamarosan tönkremegy, hisz nem véletlenül az a film címe, ami. A naplementés, pálmafás tengerparton a kidolgozott testu Bronson, és a magát elég jól tartó neje évodnek szerelmesen. Talán meg is feküdné a gyomromat, ha nem kezdodne el a vészjósló focím és a tipikus 70es évekbeli filmzene. Plusz kapunk egy direkt, ám rövid utalást arra, milyen rossz a közbiztonság New Yorkban.

Ez mind eddig kb. 5 perc, és egybol megjelennek a suhancok, élükön a tejfelesszájú Jeff Goldblummal. A következo felkavaró, rendkívül brutális jelenetben pedig összeverik, illetve szexuálisan zaklatják Bronson feleségét és lányát, teljesen értelmetlenül, a puszta szórakozás kedvéért. A feleség belehal a sérüléseibe, a lány pedig idegroncs lesz, és teljesen tönkremegy. Ekkor ritka pillanatnak lehetünk szemtanúi; a mindig közönyös Bronson koarcán valóban láthatjuk, mennyire megrendül.

Mivel nem hétköznapi akciófilmrol van szó, a továbbiakban igyekeznek megértetni velünk a fohost, annak motivációit és tetteit. Emellett próbálnak egyfajta társadalmi kórképet adni a ’70-es évek New Yorkjáról. Ez azonban eléggé sarkított és valószínuleg kissé túlzó is. A jómódban élo emberek mind igazságosak, kedvesek, megértoek, jószívuek stb., míg a szegényebb réteghez tartozók egytol egyig lelketlen gonosztevok. Legalábbis másmilyet nem látunk. De ha nem így lenne, valószínuleg kevésbé tudnánk együtt érezni a bekattant Bronsonnal, aki kezdetben még megpróbál elfordulni az eroszaktól (ezt jelképezi az a rövid jelenet, amikor leengedi a redonyt, miközben a bunözok odakint vannak). Nemsokára azonban már – igaz puszta önvédelembol – használnia kell rögtönzött, kissé primitív fegyverét a zokniba csomagolt aprópénzt. Miután megvédi magát, otthon már egész testében remeg, muszáj innia, ezzel bebizonyítják nekünk, hogy emberbol van, nem úgy, mint Harry Callahan, aki Magnumjával csak annyit mond, hogy „Hadd legyen egy jó napom!”

A vidéki jelenetek az utolsó esélyt jelenthetnék, hogy kiszabaduljon a nagyváros mocskából, vagy, hogy megpróbálja feldolgozni, ami a történteket. Némi irónia is megjelenik, amikor Bronson a vadnyugati díszletben sejtelmesen mosolyog, ezzel utalva korábbi szerepeire. Érzelemmentesnek mutatkozik, de egyre több dolgot megtudunk a múltjáról; hogy milyen jól bánik a fegyverekkel, a háborúban mégis megtagadta a szolgálatot. Kap kollégájától ajándékba egy revolvert, közben kiderül, hogy a lánya állapota tovább romlott.

Mikor visszatér a városból, elso sétáján a parkban egybol megtámadják. Ekkor még látjuk a tétovázást a szemében, hogy nagyon nem biztos a dolgában. Kicsit Al Pacinora emlékeztet a Keresztapában, aki szintén gyilkossággal változtatta meg életét egy csapásra, és indult el egy másik úton, kilépve korábbi életébol. Mindketten „politikailag korrekt” figurák voltak, de az élet (és a forgatókönyvíró) más utat szánt nekik. Kersey miután lelotte a vagányt, hazamenekül, teljesen össze van törve, még hány is. Ekkor érezzük, hogy mennyire messze van a 10 évvel késobb az o köpenyege alól kibújt akcióhosöktol.
Következo akciójánál már gondolkodás nélkül hátbalövi az elole menekülo sihedert, minden rosszérzés nélkül. Önvédelemrol itt már szó sincs. Valójában az ilyen és ehhez hasonló jelenetek miatt voltak népszeruek ezek a filmek. Némi feszültségkeltés után a keményfiú kinyírja az arctalan gonoszokat, kegyetlenül és kíméletlenül. A kor embere ebben élte ki tudatalatti vágyait. Az más kérdés, hogy többnyire olyan emberek körében voltak népszeruek ezek az alkotások, akiket Bronson is eloszeretettel lott agyon. Egyébként valóban ügyesen vannak megoldva ezek a szcénák; kelloen izgalmasak és brutálisak, miközben egyáltalán nem hatásvadászok (legalábbis nem annyira, mint a késobbi akciófilmek), közben pedig végig a realitás talaján mozognak. Emellett az is tény, hogy nem nagyon mozgatják elo a sztorit, inkább csak színesíto epizódok.

A fohos ténykedésével azonban, bármennyire is átérezzük a helyzetét, mégsem érthetünk egyet. Magának keresi a bajt, vadidegen embereket öl meg, akiknek semmi közük az ot ért tragédiához. Nem a társadalmi érzékenység vezeti (ahogy a magányba beleorülo Travis Bickle-t), hanem pusztán saját megnyugvását keresi a gyilkolásban. Paradox módon el is éri, láthatjuk ezt abban a részben, amikor vejével találkozik a gyilkosságok után. Elozo beszélgetésükkor még a régi értékek elvesztésérol beszél, a kihalóban lévo harci szellemrol, hogy védjük meg, ami a miénk. O azonban már nem véd meg semmit és senkit. Kedvtelésbol öl, ez a szenvedélye. Lényegében megorült. Persze a veje által képviselt gyáva hozzáállás sem túl szimpatikus számunkra. De azért arról a városról is meg lehet a véleményünk, ahova sötétedés után nem lehet kimozdulni, anélkül, hogy ki ne akarnának minket rabolni. A rendorség pedig a suhancokat képtelen elkapni (sot a közrendor is becsukja a szemét a metrón, és gyáván továbbáll, amikor meglátja oket), de a bunözok gyilkosa ellen nagyszabású hajtóvadászatot folytat. Így mégis tulajdonképpen Kersey-vel azonosulhatunk egyedül (mindössze egy kurta jelenet van valami fogadáson, amiben megpróbálják több oldalról, felszínesen megvilágítani, amit muvel), aki megsérül, mosolyogva hallgatja a rendorség tv-s fenyegetéseit, ténykedése pedig jó hatással van a közéletre, a bunözés ugyanis a felére csökken. Hogy ez mennyire hiheto az megint más lapra tartozik, a film egyértelmuen Bronson mellett foglal állást. A rendorség pedig néhány elejtett nyom miatt a nyomára bukkan, de politikai megfontolások miatt inkább csak rá akarnak ijeszteni.

A film vége felé azonban csökken a feszültség. A rendorség és Kersey játszmájának nincs tétje, mivel tudjuk, hogy a rendorök nem jelentenek rá komoly veszélyt. Persze egy olyan rendíthetetlen figurát, mint amilyen o, még a rendorség sem zavarhat komolyabban, így hát elindul utolsó new yorki sétájára. Az itt lezajló kergetozés a film legjobb jelenete, egyúttal finálé és méltó lezárás. Bronson ismét megsérül, ennek ellenére nem érezzük szerencsétlennek, nekem inkább a késobbi akcióhosök sérthetetlenségével való különbség jutott eszembe. Az utolsó elotti jelenetben a kórházban fekvo Kerseyt futni hagyja az asztmás fonyomozó.

Végül hosünk egy másik nagyvárosba, Chicagoba érkezik. A zseniális zárójelenetbol pedig mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy minden tovább folytatódik ugyanúgy. Az ujjával a suhancokra célzó Bronson a filmtörténet egyik legemlékezetesebb képe; aki egyszer látta, többé nem felejti, így hát nem is csoda, hogy ezt tartom az egyik legjobb záróképnek, amit valaha filmre vittek.
Az eredeti cím a Death Wish szó szerinti magyar fordításának (Halálvágy) jelentése eléggé különbözik az eredeti szándéktól, magyarban ugyanis ebbol inkább az öngyilkosságra asszociálunk. A Bosszúvágy már némileg jobb választás, mégis kissé félrevezeto, ugyanis amikor eloször láttam a filmet, végig arra vártam, hogy Bronson mikor akad össze felesége gyilkosaival. Erre azonban hiába vártam. Ugyanis Kersey nem áll bosszút, saját lelkének megnyugtatása érdekében lövöldözik. Kissé felszínesen és leegyszerusítve ugyan, de némi mondanivalót is próbálnak belénk sulykolni, de a film valódi témája és játékideje ezt nem engedi rendesen kibontani, vagy elfogadtatni velünk. Emellett megjelennek a tipikus, konzervatív amerikai