Vásárlói kritikák a következő termékről: Mielőtt lemegy a nap

Ennek a filmnek a puszta létezése is spoileres, hiszen elkészültéig teljesen nyitott volt a Before Sunrise vége, ami a nézőre bízta, hogyan "haladt tovább" a történet; hogy hogyan alakult Jesse és Celine élete, miután búcsút intettek egymásnak a bécsi pályaudvaron. Linklater kilenc évvel később megadta a saját válaszát a kérdésekre.
Jesse azóta író lett, és a könyve előadó-dedikáló körútján egy napot Párizsban tölt. Egy könyvesboltban  az érdeklődőknek a könyvéről mesél, ami -és ez az "emlékbevágásokkal" még egyértelműbb- Celine-ről és a vele töltött estéről szól... aki fel is bukkan az ajtóban. Jesse először alig jut szóhoz, de aztán a rövid "szia, mi van veled, hogy megy a munka"-dolgok után szinte ott folytatják a sztorizgatást, ahol abbahagyták, de az elkalandozásaik és a témaválasztások mindig ugyanoda juttatják vissza őket: a bécsi éjszakához, és hogy az hogyan változtatta meg az életüket és a gondolkodásukat.  
Ritka az olyan stílusgyakorlat, amin keresztül megfigyelhető két ember felnőttebbé válása, ill. az, hogyan látják a kilenc évvel ezelőtti önmagukat a mostani életük fényében és fordítva. Hogy a naiv Celine-ből hogyan lett egy távkapcsolatban élő környezetvédő vagy hogy a kötetlenségben hívő Jesse hogyan talált menedékre a múlt emlékeiben. Ugyanakkor sugárzik a filmből, a párbeszédekből (amik közül egyébként sokat maga Hawke és Delpy írtak), a hangsúlyokból, a félrenézésekből, vagy éppen a néma rácsodálkozásokból, hogy ennek a két karakternek múltja van. Persze ez a film is csak egy rövid, "valós időben" nyitva levő "ablak" a szereplők életére (amire a rendező még külön rá is segített a hosszú vágásokkal), de ezúttal van történet, csak az nem maga a beszélgetés, hanem az, amit a szereplők a kilenc év alatt átéltek, és ami ennek nyomán zajlik bennük és köztük.
Mert kilenc év sok kötöttséget, felelősséget és "megcsontosodást" is jelent, és noha gyorsan kiderül, hogy Jesse és Celine most sem közömbösek egymás iránt, de nem tudják, mit kezdjenek ezzel az érzéssel, és hogy ennek kapcsán minek tekintsék a bécsi estét: fellángolásnak, amit beteljesületlensége miatt kiszínezett az idő; gondtalan ifjúságuk nosztalgikusan boldog utolsó perceinek... vagy talán valami másnak, többnek. A vágyaik, érzéseik köré kilenc évnyi félelem és sértettség nőtt a megszokásból és a csalódásokból, ezért már csak ritkán van meg az oldott, fiatalos lazaság a beszélgetésükben. Még teljesen őszinték sem tudnak lenni egymáshoz; gyakran ütik félre egy-egy poénnal a kényes témákat, már ha egyáltalán szóba hozzák őket (a film közepéig nem téma a családi állapotuk), és néha egy-egy -maguknak- kegyes hazugság is tetten érhető. De persze amíg nem indul a repülő, megint van idejük beszélgetni...
Még egy dologban nem változott a film: talán egy fokkal kevésbé, de a Before Sunset befejezése is nyitott. Megint a nézőre vár, hogy "megírja" az egyszerű "Tudom." utáni szavakat és jelenetek.
Remek folytatás, de kis fantáziával önálló filmként is megállja a helyét. Az érzések az elfojtások ellenére is (vagy éppen azért) sokkal intenzívebbek, a film izgalmassá válik pusztán attól, hogy még a végén sem feltétlenül tudni, meddig jutnak, merészkednek el. Az autós jelenet pedig önmagában minden elismerést megérdemel, a nyolc perces snitt a rengeteg szöveg és az érzelmi terhelés miatt is nagy kihívás lehetett. Nekem az tetszett benne a legjobban.

Gyakorlatilag ugyanaz elmondható a Sunsetrol, mint az 1995-ös elso részrol, csak eltelt kilenc év. A fiú és lány ennyi ideje nem látta egymást, de most Párizsban újra találkoznak, és csak másfél órájuk van. A két fiatal külön utakon jár, de még mindig nagyon egy hullámhosszon vannak. Külön érdekes, hogy most a forgatókönyvbe beszállt a két foszereplo is, így talán még személyesebb az elkészült film. Az elbeszélésmód valós idos, így a harmadik foszereplo a Párizs. A romantikus fovárost egy teljesen új oldaláról ismerjük meg. 9/10