Számomra ez volt a Ghibli-sorozat egyik legélvezetesebb darabja, és/pedig ez volt a legelvontabb is mind közül. A történet ugye az, hogy a tanukik népe minden erejét, harci kedvét és képességét bevetve hogyan küzd a lakóhelyüket kisajátító ember ellen. Alak- és hangulatváltozó, szeleburdi kis tanukik (már pusztán ez is zseniális, ahogy a cselekedeteiknek megfeleloen változik a kinézetük). A saját elveiknek, módszereiknek megfeleloen megismerni, elijeszteni akarják a "betolakodókat", aztán osi tanaik mestereit szeretnék bevonni, tolük tanulni, de ismerve a mindennap megtapasztalt következményeket, sorsuk nem lehet kérdéses...
Ahogy az sem, hogy a film (mint azt nem egy helyen nyílvánvalóvá tették) a legkomolyabb társadalmi problémákat feszegeti. A tanukik problémái valójában a sajátjaink, az emberiségé. Alapveto tévhit, hogy az ember életterének terjeszkedése valaha is következmények nélkül volt, csak egyszeruen mostanra értünk egymás szájába. Megszoktuk, hogy korlát nélkül fogyasztunk és szaporodunk, csak mert ki tudjuk magunknak alakítani a saját életkörülményeinket, szó szerint a jég hátán is megélünk, ha viszünk magunkkal elég zacskós levest. Kiiktattuk a természetes szabályozóinkat, így azt hisszük, a világ uraivá váltunk, pedig csak a saját sírunkat ássuk. Minden tettünkkel, gondolatunkkal megalázzuk a természetet, csak mert félünk. Félünk attól, amit adhat, és attól is, amit elvehet. Az emberi felsobbrenduségbe vetett hit ott vált veszélyessé, amikor együtt kezdett járni a természet alárendeltségével, márpedig ez van, amikor egyszeruen kijelentik, hogy a természet azért van, hogy az embert szolgálja, és ezzel mindenfajta természeti eroforrást kihasználhatóvá tesznek. Szafarikat rendezünk, ahol hivatalos körülmények között lehet vérengzeni, de elítéljük a hiúzt, és azt tanuljuk róla az iskolában, hogy veszélyes nagymacska, az egyetlen, ami szeszélybol öl. Sajnálkozunk, amikor bálnák és delfinek tucatjai menekülnek ki a tengerbol, de gond nélkül öntjük tovább a szemetet a vizeinkbe. Beszukítjük más állatok életterét, csak azért, hogy a magunkéban kényelemben, és biztonságban, félelem és fenyegetés nélkül élhessünk. Gonosznak kiáltjuk ki a strandon úszkáló cápákat, a román falvakba beszabaduló medvéket, utáljuk a szúnyogokat, a csótányokat, a medúzákat, az algákat, a baktériumokat, pedig a hibásak valójában mi, emberek vagyunk, akik az együttmuködés leghalványabb szikrája nélkül szeretnénk kisajátítani mások életterét.
Ez mind bele van surítve ebbe a 114 percbe, ezernyi szimbólum, látványos animációk elgondolkodtató vagy éppen kacagtató jelenetek (azért azt ne mondja senki, hogy a saját herezacskójukat ejtoernyové meg híddá "nyújtó" tanukikat nem röhögte végig) kavalkájában. A végén még egy mondatos összefoglalót is kapunk, ami egyben kifejezte az egész lényegét: "Nézd, Anyu, nyestkutyák! Nem is tudtam, hogy ezek ilyen közel szoktak merészkedni a városhoz.", miközben ugye pont fordítva volt. Nem lehet nem szeretni ezeket a kis lényeket, nem lehet nem együtt nevetni vagy aggódni velük, értük... magunkért. Abszolút megnézendo!
Kieg.: Aki szerint a PomPoko túl gyerekes, és szeretné ezt a témát egy kicsit komolyabb köntösben is megkapni, az nevezzen be a Darwin rémálmára.