A nok millió körében önmagát kultusz-sorozattá kinott Szex és New York sem kerülhette el a végzetét, négy évvel a hatodik és egyben utolsó évad befejezése után a mozikba került a mozifilmváltozat. Azt kell mondjam, sajnos.
Sajnos, mert ez a borzasztóan hosszú, több, mint két órás képhalmaz lerombolta mindazt, amit korábban a 94, egyenként 25 perces epizód felépített. Mert kár lenne tagadni, a Szex és New York sorozat, amióta képernyon van/volt és amíg képernyon lesz, ikonokat nevelt /nevel ki magából, olyan notípusokat, akiket utánozni, követni lehet, de legalábbis a gondolataikkal azonosulni mindenképpen. /Bár nem mindenkinek, ezt is sietek leszögezni./
A végtelenségig naiv Charlotte, a karrierista Miranda, a nimfomán Samatha és a kapcsolatból- kapcsolatba ugráló Carrie olyan hat évvel ajándékozták meg nézoiket, ami a noi lelkekben örökre és kitörölhetetlenül ottragadt és öröklodik tovább generációkon át. Ráadásul, univerzálisan. Mert ahhoz, hogy a sorozatot élvezni tudjuk, nem kellett tudni, ki a fene is Louis Vuitton vagy Manolo Blanik, anélkül és tökéletesen a mienk volt a történet.
És akkor jött a „húzzunk le róla még egy bort” materialista ideája és elkészült a mindent leromboló mozifilm. Egy körülbelül és maximum két epizódnyi idore való ötlet és történet felturbózott, s ettol a végtelenségig unalmas életre keltése a Szex és New York mozifilmváltozata. Harmatgyenge sztori, vérszegény poénok, eroltetett történések. Csak egy dolog lett intenzívebb. A Blanik-ok és Vuitton-ok világa. De az intenzív alatt ne tessék feltétlenül ízlésest érteni.
S hogy írhatunk-e egyeltalán jópontot a film címe mellé valamiért is? Töprengenem kell a válaszon. Talán Kim Catrall, alias Samatha napozós monológja az egyetlen, amiért örültem, hogy láttam ezt a mozit. Azon tényleg lehetett jóízuen nevetni.
Hatalmas csalódás a Szex és New York moziváltozata. S a legnagyobb baj az, hogy eztán már a sorozatot sem fogom tudni jószívvel nézni. Kár. Nagy kár.