Vásárlói kritikák a következő termékről: Végzetes rágalom

Nagyszerű, tanulságos és elgondolkodtató film.
Lehet, hogy ha nem Audrey Hepburn és Shirley McLaine a főszereplők, akkor nagyon fel sem figyelek rá, pedig kár lett volna... annyira meg sajnos nem ismerem a kor filmjeit, hogy William Wyler, a Ben Hur és a Római vakáció rendezőjének nevére kapjam fel a fejem. Így a kiváló színészi alakítások és a kornak megfelelő, hasonlóan remek operatőri munka és rendezés mellett engem inkább a történet fogott meg.
Ennek a két nevelőnőnek a bemutatása, ahogy a mindennapi életüket, munkájuk és kapcsolataik lassan beérő gyümölcsét, hogy milyen megbecsülésnek, tiszteletnek és elismerésnek örvendenek, nagyon szimpatikussá teszi őket. Lányneveldéjüket élettelien, igazságos szigorral vezetik, majdnem mindenki megelégedésére... Ez a kis "majdnem" pedig félreértésekből, a körülményekből, éretlen gondolatokból, feltételezésekből és titokban olvasott könyvekből sző magának egy történetet, amit "véletlenül" (talán nagyon is szándékosan) elkotyog a nagymamájának. A lavina pedig innentől megállíthatatlan, és éppúgy bemutatja a film, hogy milyen mélyre képes lerágni magát egy közösségben és az egyénben egy ilyen "füllentés", hogyan kérdőjeleződhet meg bármi, amiben biztosak voltak és hittek, álljanak bármilyen közel hozzájuk a pletyka tárgyai, legyen szó akár saját magukról, és hogy mennyire nem képes az effajta "nem zörög a haraszt..." mentalitást megállítani, kiirtani, de akár csak mérsékelni még maga az igazság sem.
A végére pedig az a kérdés maradt meg: vajon a leszbikus kapcsolat árnyéka miatt volt ez a film provokatív annak idején, vagy az (volt) inkább megbotránkoztató, hogy az emberek érdekük és jellemük függvényében bárkin képesek átgázolni, akár pletykákkal megpróbálva bosszút állni... akár még egy kislány is.

Az örök filmek egyike a Végzetes rágalom. Elsöpro ereju még ma is a mai filmek primitív bombasztikussága nélkül. Az isteni Hepburn egyik legjobb alakítása, az ozike tekintet és a finom gesztusok most nemcsak muködnek, hanem szerves részévé válnak a karakter mélyebb bemutatásának. Karen egy expresszív no mindamellett, hogy tele van az egészséges noiség minden vonzó bájával és természetességével. És Martha az ellenpólus, expressziója nem természetes, hanem tudatalatti nagyszeruség. A forgatókönyv nagyszeru még annak ellenére is, hogy a felületes nézo beveszi a hazugság kiderülésének csalétkét. Négy hibátlan szerep, és a Karen-Martha kettos együttes szerepeltetése tökéletes összhangot nyújt. Ha egyikük nincs jelen, azt érezzük, hogy félembereket látunk, csak együtt alkotnak egészet. Még a patetikusnak ható jelenetek sem azok az elképzelheto szituációkban, mikor az erkölcs volt az egyetlen pajzs a modernné váló Amerikában, melyet ezekben az évtizedekben ás alá az importált amerikaidegen erkölcsi ferto, melyrol Henry Ford íratott tanulságos könyvet.

A Végzetes rágalom mellé a 2010-es évbol egyetlen filmet sem mernék tenni, csillagfényéveket ver rá bármire a látványfilmektol a muvészkedo önámításig.

A film adatlapjához mellékelt jegyzet gyakorlatilag teljes képet ad történetrol, de ne legyen félreértés, ezzel együtt számos meglepetéssel szolgálhat a film. Ebben az esetben igaz a mondás: az ördög a részletekben van. Csodálatos és aprólékosan kimunkált színészi játékok érzékeltetik a foszereplok pokoljárását, az emberi lélek természetét, az eloítéletek alatt görnyedo hétköznapokat, a végso megsemmisülésben rejlo újrakezdés lehetoségét. Megrendíto film, a gyártás évszámára nézve látható, nem kiskorú opusszal van dolgunk, ám a mondanivalója örökérvényu.  (Spoiler!) Itt elsosorban az áldozatok árán történo megtisztulásra gondolok, a film utolsó jelenetére, mikor a foszereplo rájön, a tragédia nélkül hazug-látszatéletbe kényszerítve élhette volna mindennapjait, de a szenvedések után morálisan megerosödve, emelt fovel hagyhatja maga mögött a kisvárosi csatateret. Csodálatos film, régi kedvenc. Sajnos, manapság ritkán készülnek hasonlók, ehhez mérheto mélységekkel.