Böngészve a netes adatbázist, úgy tűnik Rob Reiner rendezőnek 1990-92-ben volt az aranykora. Túl sok filmet ugyan nem láttam tőle, de a szerintem két legjobbat igen: a Tortúrát és az Egy becsületbeli ügyet. S ha már utóbbi nemrég átesett az újranézésen, nem kerülhette el sorsát előbbi sem.
Nos, az élmény ugyanaz, mint korábban. Ugyanaz minden alkalommal – s úgy gondolom, valahol ez is az igazán maradandó film mércéje. A Misery minden alkalommal elvarázsol, a most látott nagyobb felbontás pedig csak rásegített erre az élményre. A tényekhez azonban az is hozzátartozik – különösen a fórumban lévő társalgást olvasva -, hogy nem ismerem Stephen King művét, úgyhogy nem tudom és nem is akarom a könyvhöz viszonyítani a mozit. Nekem ez anélkül kitűnően megáll a lábán, kissé régimódi, ámde vérbeli thriller, egy egészen kiváló (megérdemelt Oscar-díjas) női- és egy szimplán csak kiváló férfi főszerep alakítással.
Értéküket külön növeli, hogy önmagában a sztori nem egy nagy eresztés, de legalábbis nem egy eseménydús akcióorgia. A sikeres író autóbalesete után bekerül rajongója oltalmába, aki messze nem az, mint aminek mutatja magát. Minimálfilm az egész, ha a sajtótájékoztatót leszámítom, alig van benn 6-8 szereplő, helyszínnel pedig ugyanígy szűkében vagyunk: elsősorban ugyebár a ház, aztán a kisváros, a hegyi út meg néhány new yorki szcéna. Miután nincs akció, nincs pörgés, nincs látvány, a rendezőnek kiváló alkalma van megmutatni a filmezés igaz varázsát: amikor is a színészek játékukkal, a forgatókönyvíró az okos feszültségkeltéssel, a rendező meg a kiváló beállításokkal, teljesen hagyományos módon készít remekművet. James Kahn (Sheldon, az író) majdnem végig kiszolgáltatottan, sérülten egy szobában tölti idejét, játéka által totál át lehet érezni szenvedését, ez a szitu máshol akár a hátán is vihetné az egész mozit. Itt azonban mégsem róla beszél(t) a világ, hanem Kathy Batesről (Annie Wilkes, az ápoló): amit ebben a félőrült ápolószerepben nyújtott, az tette számomra emlékezetessé az egész mozit. Az „Ó, Paul!” - féle lágy, szeretetteljes ápolása után ez első hirtelen dühkitörése megdöbbentő, s az azt követő őrület nemkülönben. A férfi-nő erőszerep felcserélődik, az ágyban fekvő, kiszolgáltatott férfi így lesz prédája a kedves, ámde felmérgesített nőnek…
Valahol az említett első dühkitöréstől egyre izgalmasabbá válik a mozi, ahogy haladunk előre, úgy válik egyre kilátástalanabbá és feloldhatatlanabbá a helyzet. S bár a rutinos filmnéző kitalálhatja a végét, addig azonban két-három jelenet mély nyomokat képes az emberben hagyni. Míg a sheriff szerepének vége „csak” megdöbbentő, addig Annie büntetése Sheldonon az valami brutális. Akárhányszor látom, megborzongok bele… De ide tartozik még az írógép szerepe is a fináléban.
Az egész mozi, de különösen a második fele szikrázik a feszültségtől az izgalomtól, a házban való bóklászással számomra a nyolcvanas évek krimijeit/thrillereit idézték meg. Jó a díszlet, jó a fényképezés: a néha bevágott gyönyörű havas tájak tök jól enyhítenek a szorításon. Ha van is a filmnek hibája – biztos van, mindegyiknek van –, én nem vettem észre sokadik nézésre sem. Keresni meg nem keresem egyikben sem.
A BD képe csodálatos, tűéles, a hófödte tájak meg szinte megdermesztenek. A hang már nem ennyire csodás, nincs nagy különbség a korábbi DVD hangja és e között: már az sem volt rossz, ez viszont csak tartja azt a szintet. Ugyan süvít a szél, meg minden, de alapban olyan üres, kissé steril hangzása van. A magyar hang erősen túlvezérelt, hangosabb, mint az angol – igaz, minden csak a centerből jön. Viszont a Misery itt legalább nem Tortúra… Extra egy szál se, még csak nyoma sincs. Én azt mondom, talán teljes árat nem ér, de ha belekerül egy akcióba, gondolkodás nélkül:
Kosárba!!