"Már előre tudom, hogy hülye kérdés, de maguk, amerikaiak beszélnek más nyelvet az angolon kívül?"
Komolyan mondom, a filmhez tartozó hozzászólásokat olvasni legalább annyira szórakoztató volt, mint maga a film, különösen azokat, melyek írói elfogultságukban Tarantinót vádolták meg elfogultsággal, vagy éppen dicsérték meg ugyanezért. Így lehet az, hogy ez a film egyszerre lesz zsidóbarát és a zsidókra ujjal mutogató, érdekfeszítő beszélgetéseket / dögunalmas pofázásokat tartalmazó férc- / mestermű, ami éppúgy túlságosan elrugaszkodik a tarantinoi hagyományoktól, mint amennyire szolgaian másolja azokat, mindenfajta megújulás nélkül. Mintha Tarantino csak azért forgatta volna le a Brigantykat, hogy mindenki magára / elvi ellenfeleire ismerjen benne, és ennek fényében minősíti le vagy fel a többség a filmet, és aki nem így/úgy gondolja, az természetesen nem értette, mit is látott.
Nekem egyszerűen azért tetszett, amiért általában, vagyis mert úgy érzem, hogy készítői, ide értve az egész stábot a rendezőtől a színészeken át a legutolsó kelléktárgyat előkotró díszletesig, rengeteg energiát, munkát fektettek abba, amit csináltak. Ha eleve csak azt veszem, hogy hány embernek kellett nyelveket, akcentusokat, gesztusokat megtanulni, hogy a jelenetek teljesen gördülékenyek legyenek azon a három és fél nyelven, amin beszélnek (az a pár mondatnyi olasz a fél), már az elég lenne. Ha úgy tetszik, innen is látszik, hogy Tarantino nem a közönségnek csinálta ezt a filmet (amerikaiaknak olyan filmet, ahol az angol a párbeszédek egyharmadát sem teszi ki?!), pontosabban nem a közönség kegyében járva forgatott, hanem megvárta, hogy a közönség találjon rá erre a filmjére (is). Ebből következik, hogy a tarantinoi hagyomány a karakterközpontúságban maradt meg leginkább, és így a színészekre épít a legtöbbet. Ezért a sok párbeszéd, legyenek azok nyafogó picsák a Halálbiztosból vagy egyikük fiának születését ünneplő német katonák, és az események ritkán történnek, inkább csak elmesélik (ld. Kutyaszorítóban). A Brigantykban nem rossz meg jó színészek vannak, hanem legfeljebb nagyon jók és jók, élen a már sokak által méltatott Christoph Waltz - Brad Pitt duóval (utóbbinak ízes suttyósággal előadott olasz mondatai verhetetlenek). A stílusuk is tetszett, ahogy a felszínen előadott manírokból finoman lehet sejteni a valós érzelmeket (ld. a "Shosanna rétesezik Landával"-jelenet), amik csak ritkán törnek ki (ld. az apró bevágást Göbbelsről és a tolmácsáról vagy Landa reakcióját von Hammersmark "balesetének" történetére). A díszleteknek és a történetnek így csak annyi szerepe van, hogy a szereplőknek maguknak teret és keretet adjon, és ezt kiválóan kiszolgálja.
Aztán hogy Tarantino nem vette komolyan az ottani eseményeket, és időnként bohózatot csinált a saját stílusjegyeinek erőltetésével? Ez ügyben csak azt mondhatom, hogy még mindig ebben a filmben vette legkomolyabbra a figurát, továbbá tudom ajánlani a fórumba belinkelt videót a Producerekből:). Aztán hogy elfogult? Nos, én sokkal inkább az "egyik kutya, másik eb" mondást láttam megelevenedni a filmben; talán nem lövök le nagy poént azzal, hogy ha az utolsó tíz perc a 40-es évek elején készül el, hasonló üdvrivalgást váltott volna ki a szövetséges katonákból, mint az A nemzet büszkesége a nézőtéren helyet foglalókból.
A DVD egylemezeshez mérten jó; kép, hang megfelelő, és van kb. húsz percnyi extra is.
Röviden: Szerintem remek, aprólékos film, aminek témája és korszaka ellenére is több köze van Tarantino filmek iránti rajongásához és elkötelezettségéhez, mint a II. világháborúhoz. Ajánlani igazából annak tudnám, aki ezt a szenvedélyét osztja vele.