Vásárlói kritikák a következő termékről: Mama

Majdnem becsapott (ismét) a marketinggépezet, mert majdnem megvettem látatlanban ezt a mozit is. Szerencsére hallgattam a józan paraszti észre, s vásárlás előtt megnéztem: nos, legutóbb talán a Ház az erdő mélyénél éreztem ezt a WTF érzést, amit e film fináléja produkált. Azonban míg attól a mozitól rövid úton megszabadultam, ezt talán még egyszer meg is veszem – mert van benn egy-két kimondottan jó húzás, ötlet, rémisztgetés…
Az indítás a kétségbeesett apával, a havas úton csúszkáló Mercedesszel, majd a kis erdei ház hangulata nagyon bejött. Kiváló indítás egy jó kis horrorhoz – amit aztán az apa leszerelése rögtön hazavágott. Már ott összeráncoltam a szemöldökömet, hogy tulajdonképp milyen lény is ez, milyen materializálódott szellem képes azt tenni, amit Mama ott tett. De aztán a kósza rosszérzés tovaszállt, ez ekkor még csupán csak egy pillanat volt: a továbbiak nagyon sokáig kielégítették a rémisztgetős horrorfilm iránti elvárásomat. Ahogy, amilyen állapotban a két lányt megtalálták, az egyszerűen zseniális: az elállatiasodott, négykézláb futkosó gyerekek látványa talán az egész film legborzasztóbb, legmegdöbbentőbb, legmaradandóbb képsora. Egy icipicit itt is eltűnődtem, hogy 5 évig hogy nem mentek el onnan, hogy éltek cseresznyén meg hogy nem találták meg őket – de ekkor még ez sem volt létkérdés. A sejtelmesség, hangulat továbbvitt, vártam, mi fog történni Victoriával és Lillyvel az új családban.
Amikor Vicnek odaadja Lucas a szemüvegét, azon egyszerűen összeszorult a torkom. Aztán ahogy merülünk bele a karakterek érzelmi kapcsolataiba, úgy fordul át a mozi témája a szellem?történetből egy családi drámába, aminek szereplői tulajdonképp a két lány és a két mama. Mivel a férfiúi karakter ideje nagy részében nem főszereplő, a pszichodoki szintén csak másodhegedűs, ezért fókuszálhatunk a lányokra: igazi csajos film lett ez, a játékidő nagy részében. Baromira tetszett az a hangulat, ami körbelengi a kapcsolatot, az ágyneműt húzogató Lilly, a szemüvegét letevő Vic, majd az egyre jobban beguruló Mama. Nem tudom, a kedves kolléga hogy kerülte ezt ki, de én a frászt kaptam ettől a figurától – az is tény ugyanakkor, hogy ismételten kell hozzá a házimozi rendszer. Kiváló effektekkel erősítik fel az ijesztgetéseket – egyszer a filmet nem néző feleségem jobban megijedt a hangra, mint én. Az ijesztgetés első osztályú, izgalmas, félelmetes a film – kb. a háromnegyedéig…
Hogy aztán a fináléra minden összeomoljon. Miután kiderült, kicsoda is a Mama, s elkezdenek utána nyomozni, egyre nevetségesebb, idegesítő hibákkal tűzdelt, értelmezhetetlen bacaság lett az egész. Kétszer!!! megtörténik az, hogy a keresésre induló szereplő napsütésben hagyja el a kocsiját, majd koromsötétben bóklászik oda a házhoz. Persze, mert sötétnek kell lennie, anélkül semmit nem ér a jelenet… A címszereplő egyre furcsább képességei hol az Ördögűzőre, hol a Körre emlékeztettek, de a végén kicsit Harry Potteres volt a kiszívott élettel. Egyre több horrorklisé tűnik fel, ami aztán a legeslegvégén röhögőgörcsbe fullad: képtelen vagyok befogadni a boogieman módjára lepkékből álló szereplőt, annak tettét, ahogy, ott történtek a dolgok. Tudom, hogy egy szellemes filmtől sok realitást nem kellene várni, de a finálé kimondottan értelmezhetetlen és nevetséges lett. Sam és Dean Winchester ezt pikk-pakk elintézte volna, aztán a Mama meg mehetett volna vissza a tenger fenekére. Csak szellemekkel tudni kell bánni – elintézni is őket, meg használni is filmekben. Ez az ördögszellem nem jött be – mint ahogy egy másik filmben a démonzombik sem.
A történet lyukait a hangulat és a színészek azonban szépen betömik. Nagyon jók a beállítások, a hangulati elemekkel kiváló feszültséget generálnak. A Mama kellően randa és ijesztő – kicsit értetlenül is néztem Lilly vonzalmát iránta. Ami a filmet számomra emlékezetessé teszi, az egyrészt a két gyerekszínész, illetve a Mama figurája. A két kislány, Megan Charpentier (Victoria) illetve  Isabelle Nélisse (Lilly) alakítása zseniális, a szerepük is az. Többekkel ellentétben nekem Lilly alakítása jobban tetszett, az a kis ösztönlény, aki a tesója szoknyája mögött mászik, lepkét eszik, megdöbbentőbb és keményebb, mint nővére. A főszereplő srácot nagyon sokáig nem tudtam hova tegyem, de aztán villámcsapásként ért a felismerés, hogy ő Jamie Lannister a Trónok harcából – már másodszor tréfált meg a szőke vs. fekete haj. A legvégére hagytam a legnagyobb meglepetést: kérem szépen a Mama az igazából papa: az a Javier Botet játssza, aki már a REC-ben is csontsovány nőt játszott. Igazi kaméleon a srác, max respect érte. Miattuk, a kivételesen jó casting, a remek hangulat, a jól működő ijesztgetés miatt érdemes Mamát megnézni, kár, hogy a legvégét ennyire elbaltázták. Amiatt az egész egy ökörség lett. Kár érte.

Felnőtt mese... igen, szerintem is ez a jó szó a film leírására, és emiatt a műfaji felsorolásból is erősen hiányolom a drámát. A Mama nyomokban tartalmaz ugyan kísértethistóriát, de sokkal inkább arról szól, hogy két kislány hogyan talál új családra, miután a szüleik meghaltak.
Az, hogy a kislányok a központi szereplők, nagy felelősséget rakott a gyerekszínészek vállára, főleg a Victoriát, az idősebb testvért alakító Megan Carpentierére, aki az alakítást meglepő hitelességgel hozták. Érdekes lenne tudni, hogy mennyire avatták be őket a történet mélységeibe és rémségeibe, de éppúgy érződik rajtuk az erdőben eltöltött idő hátborzongató elállatiasodása, mint idővel a nevelőszülők iránt érzett szeretet és aggódás. Csak mögéjük sorolhat be az Annabel szerepében Jessica Chastain, nem azért, mert az alakítása rosszabb lenne, egyszerűen csak a bevezetőt és a finálét leszámítva a karaktere súlytalanabb, viszont nagyon jól mutatja be azt az érzelmi átalakulást, amivel a filmbeli események számára együtt járnak. Ami/aki nem működik a filmben, az sajnos éppen Mama, legalábbis nem úgy, ahogy egy horrorfilmben azt vártam.
Egyszerűen nem tudtam félni attól a szellemtől, amelyik ugyan gyilkol, riogat, kifacsarodik, hörög meg mászkál, de közben a film jelentős részében annyit csinál, hogy játszik a gyerekekkel, énekel nekik, eteti őket -az Örökké Termő Fán érő, szilvaméretű cseresznyéivel(?)-, és amikor lelepleződne, akkor előzékenyen elbújik a háziak elől a szekrénybe meg egyéb helyekre. Nem éreztem, hogy a figura maga félelmetes lenne, csak az eszközök azok, amivel a stáb a frászt akarja a nézőkre hozni, hogy hirtelen felbukkan itt-ott és hogy milyen zajokat kelt. Még amikor titokzatos, akkor is kb. olyan, mint egy albérletben élő, szégyenlősen rusnya babysitter, akit Annabel simán megkérhetne, hogy vigyázzon a lányokra, amíg koncertezik a bandájával. Onnantól meg, hogy elkezdik direktbe mutogatni, és kiderül, hogy "csak" egy groteszk samponreklám, még inkább szánalmat és sajnálatot éreztem iránta, mint félelmet.
Ezért a Mama inkább "riogatós" drámaként tetszett meg, ahogy bemutatja a testvérek kapcsolatát és a szereplők anyasághoz való viszonyát. Hogy hogyan "éli meg" Mama, aztán meg Annabel, hogy a lányok bekerültek a "létezésükbe" (Mamánál ugye nehezen értelmezhető az "életükbe"), és hogy a testvérekben milyen változásokat indít ez el. Mindezt szinte mellékesnek tűnő jeleneteken keresztül, mint ahogy Lily hívja Victoriát egyik éjjel, vagy ahogy Victoria leveszi a szemüvegét, mielőtt a gyerekszobába lépne. A film sokkal inkább szól a szeretetről, a gondoskodásról, a ragaszkodásról, az elengedésről és az érzelmi kapcsolatok szorosságáról, mint a félelemről. Minden horrorklisé és mellékszereplő ellenére ez két nő és két kislány története. Még Luke karakterével sem tudtak sok mindent kezdeni, a funkciója annyi, hogy létrehozza ezt a kapcsolatot, Annabell "tükre" legyen, és utána Coster-Waldau-t az író kómába meg egy céltalan erdei bolyongásra küldte.
Még mindenképpen ide kívánkozik, hogy az operatőrt, a látványtervezőt és a rendezőt is együttesen dicséret illeti a film hangulatának megteremtéséért. Bár sokszor kilóg a lóláb az érzelmi manipuláció miatt (a végén, hajaj...), de még az elejéről nagyon megjegyeztem Jeffrey menekülését az autóval a havas úton meg a Helvetia nevű kis házat az erdőben (ami az elmúlt évek egyik legkarakteresebb helyszíne lett szerintem ebben a stílusban).
Röviden: A Mama alapjául szolgáló 3 perces kisfilm sokkal félelmetesebb, mint másfél órásra hizlalt nővére. Ettől még sok dolog van, amiért érdemes lehet megnézni, csak tudni kell, hogy a riogatás még csak-csak, de a borzongás nem igazán van köztük. A véletlen úgy hozta, hogy két egymást követő napon is megnéztem a Mamát, de örülök ennek, az eredetileg szánt 7 pont a műfaji korrigálás miatt így erős 8 pont lehetett.

Anya csak egy van... hát a Mama szerint ennek az elméletén lehetne vitatkozni. Andrés Muschietti Mamá című rövidfilmje nem több 3 percnél, mégis a frászt hozta rám és valószínűleg Guillermo del Toro is így érzett, hiszen az ő közbenjárásával sikerült ezt a 3 percet bő másfél órára dagasztva összehozni az utóbbi idők egyik legjobb horrorját, melynek egyik nagy előnye az európai filmes ízvilág hozzáadása a nyugatihoz. Persze itt is megtaláljuk ugyanazokat a közhelyes horror-elemeket, melyek egy hollywoodi moziban is visszaköszönnek ránk, de a teljes filmet tekintve a mérleg pozitív irányba dől.
Mitől is működik jól a Mama? Először: a (gyerek)színészek. Régen láttam ennyire megható, érzékeny és profi színészi játékot gyerekektől. Mindketten tökéletesen alakítják zavart karaktereiket. Cselekedeteik, mimikájuk, ahogy reagálnak dolgokra, ahogy a múlt hatással van személyiségük alakulására, pszichológiailag is hitelesnek tűnik. Le a kalappal előttük. Remélem, hallunk még róluk.

Mellettük Jesscica Chastain és Coster-Waldau, de főleg utóbbi már inkább tűnik amolyan tölteléknek, de maradjunk annyiban, hogy korrekt iparosmunkát raknak le az asztalra. Ez persze nem feltétlenül róható fel csak nekik, hiszen a forgatókönyv inkább a gyerekekre koncentrál.
Az operatőri munka szintén megérdemel egy-két szót: a fenyegető légkörű, elhagyott kis ház az őszi erdő közepén nagyon hangulatos, vagy a flashback jelenet technikailag is tökéletes képei mind hozzátesznek az élményhez.
A zenénél azért már tetten érhető némi déja-vu érzés, de  tulajdonképpen szépen alátámasztja a cselekményt, némely tétel egészen érdekes. Pl. mikor a kislányok rajzain keresztül szerzünk tudomást a múltban történtekről.
Végig a film hangulatában érezhető valami jellemzően szomorkás jegy, ami - mindegy, hogy épp egy szekrényt látunk, vagy egy dialógust hallunk - mindenhol ott van, de ettől is különb a Mama egy újabb lerágott csont kísértet filmnél. A gyerekek instruálása mellett szintén nagy érdeme ez a rendezőnek.
Ami nem tetszett: a film utolsó harmadánál képkockára pontosan tetten érhető del Toro kézjegye, stílusa. Bizonyos dolgok nagyon is meseszerűek és bár az egész film tulajdonképpen felfogható egy felnőttmesének, mégis számomra zavaró volt, durván elütött a hirtelen stílusváltás.
Összességében egy többször fogyasztható, szolidan rémisztő, érdekes horror a Mama telitalálat hangulattal és színészekkel. Szomorú azonban, hogy úgy tűnik, egy gramm extra nem lesz a DVD-n, ellentétben a BD-vel.