Vásárlói kritikák a következő termékről: Napos oldal

Általában azok az igazán érdekes filmek, ahol két szélsőségesen eltérő karakter csiszolódik össze, és komplementer kis világukból mutatnak irányt a másiknak. Itt viszont az a nagyszerű, hogy két tökegyforma jellemű, hasonló stílusú és viselkedésű szereplő talál egymásra, és ezzel pont azt találják meg, amire szükségük van.
Mindketten szimpatikusak, szerethetően problémásak, tőlük lesz mély és érzelmes a film; ahogy megélik és próbálják feldolgozni a veszteségeiket, ahogy a veszteség elszántságot gerjeszt bennük, ahogy az elszántság nyomán a meggondolatlan tettek szégyenérzetet hagynak maguk után, ami újabb feszültséget okoz... és így tovább. Ahogy tudnak segíteni egymásnak kilépni ebből a körből, és ahogy nem hagyják, hogy a környezetük eldöntse helyettük, mi a jó nekik, (ahogy például mindketten ragaszkodnak a mozgásterápiához, miközben a leszedálásukat okozó gyógyszerek feleslegességére rájönnek). Mindez sok sebet fog felszakítani a nézőkben, leginkább a szereplők nyers és radikális őszinteségével és tapintatlanságával, és a "léleksebészet" két órája után vissza is varrja azt, aprócska műtéti heget hagyva csak az arra fogékony nézőkben.
Nekem éppen csak filmként szar, szigorúan a forgatókönyve miatt, ami több alkalommal, különösebb szívfájdalom nélkül heréli ki és erőszakolja meg az "alapul" szolgáló regényt... Kínomban többször törtem ki röhögésben a hitetlenkedéstől, például attól, hogy a film a közepén egyszerűen elfeledkezik a két főszereplőről, és elkezdi az apa vagyoni helyzetét egyengetni. Értem én, hogy van ebben minden, amit az amerikaiak szeretnek, vagyis pszichológusok, gyógyszerek, hiperaktív ordítozás, babonás fociimádat, pozitivista ömlengés, Apple, szerencsejáték, végül képmutatás és önzés, de ettől még csak népszerű lesz, jó nem. Szomorú, hogy mindenféle közönségcsalogató közhelyek egymásra hajigálása és a saját konfliktusainak kiteregetése fontosabb volt az író/rendezőnek, mint hogy ezekről az emberekről és a családról vagy akár erről a különleges szerelemről meséljen, amivel lehet, hogy jobban járt volna mindenki. Tipikusan ilyen, hogy a fináléhoz kellett egy pár világító fényfüzér meg rénszarvas és egy karácsonyfa, ha köze sincs a történethez, akkor is, mert a filmesek szerint a nézők egyre gyakrabban olyan tuskók, hogy nem tudnak ráhangolódni egy család érzelemvilágára, ha nincs karácsony (a karácsony egyébként része az eredeti történetnek, csak nem azért, mint itt). Pedig a mellékszereplőkben is van potenciál, érdekes például ahogy az anya reagál Patrick gyakorlatilag bármelyik, a suttogásnál akár egy fokkal erősebb mondatára, vagy ahogy azért erősen sejthető, Pat honnan örökölte a kényszeres vonásait... Viszont minden túlságosan el van túlozva. Sok jelenetnél feszengtem kényelmetlenül, mert valami nem működött. Például a színészek játéka sem egyenletes: amikor Bradley Cooper és Jennifer Lawrence a karakterek mélyről jövő érzéseit jelenítik meg, akkor brillíroznak, máskor viszont idegenül hangzanak a mondatok a szájukból, sőt meggyőződésem, hogy voltak mondatok, amiket utáltak, és csak közönyösen ledarálták, mert érezték, nem illik sem hozzájuk, sem a karakterekhez.
Röviden: Örültem, amikor kijöttem a teremből, és leginkább annak örültem, hogy Pat és Tiff boldogságának és harmóniájának élményét még egy ilyen elba... forgatókönyv sem tudta teljesen tönkretenni. Valószínűleg az a sors vár rá, hogy annyiszor megnézem, amíg túladagolva immunis nem leszek a negatívumaira, mert a főszereplők színészként és karakterként is voltak annyira szerethetők és tanulságosak, hogy csak a stábtagok, különösen David O. Russell böszmesége miatt ne nézzem újra - és ezért a ganéért jelölték őt Oscarra, megáll az eszem! Egyetlen enyhítő körülményt lennék hajlandó elfogadni: ha szándékos volt a böszmeség, és a film az a felhő, aminek a szélén a történet napfényétől felragyog az ezüst szegély...
Komolyan, erős a késztetés, hogy idén ezt a filmet, ha lesz év végi listázás, a TOP meg a BOTTOM listába is betegyem:). A pontszám ennek az átlaga.