Vásárlói kritikák a következő termékről: Warrior: A végső menet

Régóta készültem a Warrior megnézésére, de a csábítás ellenére visszatartott, hogy hiányoltam az egyediséget. Bunyós-szamárlétrás filmet már láttam, testvéres-rivalizálóst dettó, és a film csak ezek keverékének tűnt.
Az elején ez be is jött, az első óra még nem hozott különösebben lázba. Egyszerűen csak egy nagyon amerikai film volt, más, nagyon amerikai filmekből összegyúrva; itt a szegény kisember, aki mindent megpróbál, hogy a családját anyagilag a felszínen tartsa (A remény bajnoka), a lecsúszott apa, aki a verekedésen keresztül próbál a cserbenhagyott családjához közeledni (A pankrátor), és a mindenben és mindenkiben csalódott magányos farkas, aki megállíthatatlanul tör előre célja felé (ha sokáig keresnék, biztos ilyet is találnék), akiknek az útja egy MMA viadalon keresztezi egymást (Sose hátrálj meg!). Kap egy pár mondatot a hadsereg, megy a kiszólás az érzéketlen bankoknak, a diákok Mr.C.-zése is tucatnyi filmet megidéz, drámáktól a tinivígjátékokig. A beteg kislány felemlegetésénél éreztem, hogy már épp csak egy kedvesen csaholó kölyöklabrador hiányzik, hogy teljes legyen a kép.
És akkor... ebben a számomra toldozott-foldozott, ragasztott nipp hatást keltő, bár kétségtelenül jól felépített, eljátszott és rendezett filmben a szereplők élni kezdtek, és sorra csillantak meg a gyémántok a varrások között... vagy hogy stílszerűbb legyek, egyre több ütés talált be az eddig csak egymást kóstolgató ellenfelek részéről. Az első nem is Tom Hardy volt, hanem Nick Nolte; az volt ám a megérdemelt Oscar-jelölés! Szűk szemében és megviselt arcában is szivárványszínben játszottak az érzelmek; egyszerűen nem engedte, hogy csak egy kijózanodó alkoholista legyen a karaktere, és ahogy a végére még erre is rátett egy lapáttal a hotelszobás jelenetben, ahol annyira nem lehet tudni, hogy melyik mondat a hangoskönyv és melyik mondat az élete, a bűnbánata, az volt ám a hűbazmeg! Aztán Tommy bőrebe bújt Hardy is egyre többet fedett fel a múltjából, az indokaiból és a motivációiból, hogy ezek szavak nélkül is meséljenek az évek vagy akár évtizedek óta rágott, erjesztett sérelmeiről, a néma előre menekülés és elzárkózás taktikájáról, és ugyanúgy, ahogy az apja, nála sem lehettem biztos, hogy mikor mi munkál erősebben benne. A jóból kiválóan megírt karakterré pedig nálam akkor vált, amikor kiderült, miért és hogyan hagyta ott a sereget.
Persze van sok, jobbára élethűre koreografált bunyó is, de ahogy R2-D2 is utalt rá, vétek ezt a filmet egyszerűen bunyós filmnek tekinteni. Nekem mondjuk -főleg az elején- többször is a Bunyó (nem szóismétlés:)) ugrott be, abban volt ennyire zavaró az elmosódottság, a vágás és a túlközeli-túltávoli nézetek váltogatása, ami értem én, hogy arra irányult, hogy kímélje a színészeket és hihetőbbé tegye a folyamatos küzdelem illúzióját, de akkor sem szeretem. Nagy előnye a Warriornak, hogy ezeket a gyerekbetegségeket fokozatosan kinőtte, nyilván ahogy Hardy és Edgerton is előrébb jutott az edzésekkel, többet, nagyobb és hosszabb erőkifejtést lehetett elvárni tőlük. Amire már nyoma sincs ezeknek, az a Spárta második küzdelemsorozata, na és persze a testvérpárbaj, ami mindennel együtt igazi katarzis.
A DVD-nél az első tapasztalatok kicsit megijesztettek (a tok és az előzetesek minősége kifejezetten igénytelen DVD-t vetített előre), de ezt a lemez az eredeti képaránnyal, a hangminőséggel és a nem is olyan "rövidke" extrákkal (majdnem egy órányiról beszélünk) gyorsan korrigálta.  
Röviden: El tudtam volna ugyan képzelni egy kicsivel "tudósításszerűbben" a harcokat, és egy másik, talán egy fokkal még drámaibb befejezést, de így is kiváló film, remek alakításokkal. Mozgalmas, izgalmas, mély érzelmekkel és indulatokkal átszőtt, ahol sokkal nagyobbnak is tekinthető a tét, mint 5 millió dollár, és ami a bunyónál sokkal többet adhat.

Annak ellenére, hogy nem igazán rajongok ezekért a verekedős filmekért, rendre megnézem őket, s tulajdonképp törvényszerűen rendre is csalódom bennük. Ha csak az utóbbi évek termésében szemezgetek, akkor nekem sem A pankrátor, sem A harcos nem volt maradandó filmélmény. Úgy ültem neki a Warriornak, hogy ez sem lesz az, a ketrecharc egyáltalán nem érdekel, de gondoltam újra nézek egy „padlóról felálló szegénylegény történetet” –, nagy bajom nem lehet…
135 perc múlva aztán néhány könnycseppel a szemem sarkában álltam föl a fotelből, mert olyat láttam, amit nagyon rég. Igazi, megindító, sportköntösbe bújtatott családi drámát, amiben minden olyan elem megvolt számomra, ami a korábbi mozikból hiányzott. Messze túllépve a szokásos sablon sztorin, a Warrior egy új utat jár be: nem egy, hanem két bajnokjelöltünk van, akik véletlenül testvérek, és akik iszonyat zűrös kapcsolatban vannak egymással és apjukkal. Konfliktus konfliktus hátán, az alkoholizmusból kigyógyult bűnbánó apa vs két gyermeke kapcsolata az egész film mozgatórugója, néha olyan drámai érzelmekkel és szöveggel, ami mellbevágott. Számomra a verseny, a Spárta (szenzációs név) csak a körítés volt, ugyanakkor az is tény, hogy mégiscsak ami a végén ott történik, az adja meg a katarzis élményét és a feloldozást az egész történet szempontjából. És a könnycseppeket…
Valahogy az egész, az első perctől fogva működik. Az apa (Nick Nolte – utóbbi évei legjobb alakításával), ahogy kijön a templomból, s megy haza, annak valahogy hangulata van. Beszív a háttér, a környezet, s mikor Tommy (Tom Hardy) feltűnik a lépcsőn, arra már a történetben vagyunk. Hogy aztán tátott szájjal bámuljuk stílusát, viselkedését apjával: olyan szinten bunkó, annyira ellenszenves figura, hogy az első percekben sikeresen maga ellen fordít mindenkit. Mégis, az elkövetkezendő időben nem lehet nem szeretni, s ahogy - a zseniális forgatókönyv miatt apránként – derülnek ki a részletek róla és múltjáról, a végére, mire a ringbe ér, teljesen egyenrangú ellenfél lesz szeretetben testvérével. Iszonyat jól felépített figura, remek érzékkel adagolt információk, egy egészen kiváló alakításban. Tom Hardy ebben az évben Oscart érdemelne, pláne, ha minden alakítását egyszerre lehetne a serpenyőbe tenni.

A testvér, Brandon (Joel Edgerton – Owen Lars a SW III-ból) helyzete, életútja, karaktere sokkal egyszerűbb és sokkal gyorsabban szerethető. Más mozik csupán Brandon karakterével dolgoznának, az lenne az átlagfilm átlagtörténete. Hisz a csőd szélén álló fizikatanár a pénzdíjért indul egy életveszélyes versenyen, hogy megmentse családját – milyen szép és tartalmas sztori. A Warrior azonban csavar kettőt ezen: beleteszi a kiszámíthatatlan, néha állat módon viselkedő Tommy karakterét, illetve megspékeli egy szerencsétlen, bűnbánatért esedező apa karakterével. E három szál egymáshoz való viszonya, a súlypontok váltakozása és útjuk a versenyig emeli ki a filmet a tucatok közül…
A verseny. A Sparta, tulajdonképp a film csúcspontja és felszíne.. Érdekes, nekem rengetegszer a Véres játék jutott eszembe közben: valami hasonló hangulata volt ennek is, nagyon jól megcsinált, koreografált és lefilmezett bunyók. Totál családbarát, mert vér jóformán semmi, mégis érezni azt a mindent elsöprő erőt és keménységet, ami a küzdelmeket jellemzi. Érzelmeket ad, mindkét srác győzelmét a magunkénak érezzük, és izgulni is lehet rajtuk, még úgy is, hogy a karakterek korábbi ismeretéből kitalálható a párosítás. De mégis, állítom: az egész filmnek nem a ketrecharc a lényege. Az csak egy helyszín a végső menet számára, a vége annak a harcnak, mit a fiúk egymással és apjukkal az első percektől kezdve űznek a moziban.
Számomra az egész úgy, ahogy van, tökéletes. Pont megfelelő arányban van benne a harc, a dráma és az érzelgősség, nem csöpög a győzelmi pátosztól, mert igazából nincs egy benn hős. Mindenki az. Érzelmi hatásban nekem A remény bajnoka, a Rocky IV és a Vasököl nyújtott hasonlót – egy maradandó, könnyfakasztó mozi élményét.
A DVD-re ezúttal nem lehet panaszunk. Olyannyira nem, hogy én nem bánkódok a BD hiányán. A kép tökéletes, ahogy az eredeti hang is. A versenyen a csarnok beköltözik a nappaliba, s hallani a csont roppanását. Ráadásul van néhány rövidke extra is, magyar felirattal. Ma, ha nem is példaértékű, de kimondottan jó kiadás.
Kosárba!!!

Teljesen véletlenül, még angolul láttam a filmet. Pontosan nem is tudtam, hogy mire számítsak, csak azt tudtam, hogy valamiféle ketrecharcról van benne szó. Igen arról is. Meg sok minden másról, mégis a film lényege a ketrecharc. Meg más is.
Egyszerűen magával ragadott. Mind a drámai része, mind pedig az akció része mesterien volt elkészítve. Még a gennyes amerikai klisék is tetszettek, és a kicsit erőltetett "kemény vagyok mint a Vídia" Tom Hardy  karakter is bejött.
Ha párhuzamokat kéne vonnom, akkor a Rocky első részének legjobb elemeit vették elő, és feszítették mesterien a maximumig az izgalmat.
Most egy is spoiler következik.

A vége sajnos kicsit csalódás volt, mert pont ahogy a Rockyban, itt is a rosszfiú győzelmét vártam volna. Mert ha vannak is csodák, akkor sincsenek.
Az elmúlt év talán legjobb filmje számomra. Engem picit zavart a mozi képarány (tudom, hogy mindenki szerint hú de fasza), és sajnálom hogy már a 16:9 formátum nem menő. Én azt szeretem.