Vásárlói kritikák a következő termékről: Aranypolgár

Egy feltorekvo lapkiado magnas magasra jut. Aztán elbukik. Kérdés, hogy ezt az ezredik életrajzi drámát miért nézném meg egynél többször????

Nem tagadom, kicsit "muszájból" álltam neki az Aranypolgárnak, merthogy a "filmművészet klasszikusai" jellemzően nem hatnak meg, legfeljebb, ha a történetük, az alaphelyzetük felkelti az érdeklődésem. Orson Welles ezen filmjében Charles Kane, mint médiamágnás élettörténete és a mindenhol -pl.: az egyik Columbo-epizódban:)- burjánzó "rózsabimbó" rejtélyessége együtt elég volt ahhoz, hogy befizessek rá.
Amit az első percekben nagyjából meg is bántam, mert azok komor zavarosságára abszolút nem volt hangulatom. És már előre mondom, hogy nem különösebben hatott meg az "első számú amerikai film" és a "mérföldkő" meg ilyenek; volt már film, aminek elismertem a helyét a világ filmművészetében, de a polcomon nem adtam neki helyet. Ahogy azt is tudom, hogy lexikonokat írtak már tele az Aranypolgár mindenféle dolgával, tehát az én pár sorom aztán nem oszt, nem szoroz, sőt, kifejezetten feleslegesnek tűnhet, de nem szeretem, ha számomra bármilyen szempontból emlékezetes vagy kimagasló filmek adatlapja üresen tátong :) .
Ugyanis a híradós montázsból kezdtem ráérezni a dolog ízére. Kicsit talán hosszúra sikeredett, és a fejhangon visító narrátor sem lett a kedvencem (még akkor is, ha tudom, hogy ez volt az általános akkoriban, és legalább felkészített a színészek hasonló hangszínű és hadarós beszédére), de kezdett tetszeni az érzés, hogy valami "újat" és "monumentálisat" látok. 70 év távolságából, vajmi keveset tudva a kor filmjeiről persze nehéz ezt elképzelni, hogy mi a tényleges újítás és kísérletezés, és hogy ezek az akkori nézőkben mit válthattak ki. De még a saját viszonyítási rendszeremben is izgalmas volt némelyik perspektíva vagy kameramozgás (főleg a statikus beállításokhoz képest, és az elképzeléssel együtt, hogy az akkori technikával hogyan lehetett az megvalósítható!) vagy az eltolások vagy a játék az eltérő méretekkel, magasságokkal... Nem feltétlenül jött be mindegyik, de az biztos, hogy majd minden vágás hozott valami érdekességet. Ha egyet kéne kiemelnem, az az lenne, ahogy Welles az idő múlását érzékeltette és az elhidegülést hangsúlyozta Kane és az első felesége között, ha kettőt, akkor meg azt tenném hozzá, amikor a kiadói bulin emberek beszélgetnek, és közben Kane meg a tánckar "tükröződik" az ablaküvegen.
Ez már átvezet a történethez, aminek szintén nagyon kellemes vonásai vannak. A már említett híradórészlet ugye felvázolja a teljes film sztoriját, de kizárólag a száraz tényekre és eseményekre korlátozódik, vagy amit annak idején szenzációnak, egzotikusnak gondolhattak, ezért lehet szó Xanaduról perceken át. A többi pedig ezt a vázat tölti fel az egyes események hátterével, az emberrel, a drámákkal, elvekkel, emlékekkel, amiket a tárgyak nem, csak a többi ember őriz meg. Ebben már önmagában az érdekes volt, ahogy azt éreztem belőle: ha Kane úgy hal meg, hogy nem mondja ki a "rózsabimbó"-t, és emiatt pár újságíró nem kezd nyomozásba arról, hogy miért mondhatta, és keresik fel ehhez a Kane életét végigkísérő vagy akár meghatározó embereket, meghallgatva a személyes történeteiket, akkor igazából a lőtéri kutyát nem érdekelte volna, hogy milyen is volt az az ember, aki Xanadu képében igazából extravagáns síremléket, egy kastélypiramist építtetett magának Florida partjainál...
És erről a "milyen"-ről is lehetne sokat írni, egy a hatalom és a vagyon csapdájába esett emberről, meg az általánosabb érvényű mondatokról, a média bemutatott hatalmáról, a színészekről (nem véletlenül említettem az előbb Kane első felségének jelenetét, ugyanis Orson Welles mellett Ruth Warrick játéka maradt meg leginkább), az olyan szimbólumokról, mint a kirakós a végén, de ahogy mondtam, ezt már biztos megtették sokan előttem.
A DVD teljesen rendben van, a kép alig valamivel tűnt rosszabbnak -csak hogy fekete-fehér példát mondjak-, mint a Némafilmesé, pedig azért ott is csak van 70 év különbség, a hangtól pedig nem lehet csodát várni. Extra pont annyi van, amennyi kell és amennyi lehet; azokból a diavetítés volt igazán érdekes.
Röviden: Ilyen régi filmeket szívesen nézek: amik nem valaki által különlegesnek kikiáltott, de vitrinben tartott, poros műemlékek, hanem a jelenben is értelmezhető mondandójuk, időtlen szituációik vagy látványos szimbolumaik vannak. Az Aranypolgár nekem mindhármat megadta.