Vásárlói kritikák a következő termékről: Biutiful

Bár a cím azt sugallja, ez a film minden, csak nem biutiful… Inarritu negyedik mozija ugyan alapjaiban más, mint a korábbiak, de a szenvedés ezt is éppoly erősen hatja át, mint azokat, így hát a legutolsó szó, amit használnék rá, az a biutiful lenne… Ha viszonyítani akarok, akkor ez a film az Életrevalók tökéletes ellentéte.
A mexikói rendező nem egy termékeny típus. 3-4 évente jelentkezik filmekkel, viszont akkor azoknak az alkotásoknak súlya van. A korábbi három mozija számomra nagyon magasra tette a mércét, a Korcs szerelmek meg egyszerűen az egyik legjobb, legmegdöbbentőbb film, amit valaha láttam. Azóta követem nyomon Inarritu pályafutását, a korábbiakban kialakított – szinte már védjegyévé vált és mások által másolt – történetvezetési stílusa pedig személyes kedvencemmé vált. Ezek után örömmel vetettem bele magam legújabb filmjébe, úgy gondoltam, felkészültem mindenre, amit a Mestertől kaphatok.
Nos, meglepődtem. Valami történt (mint kiderítettem, nem a korábbi forgatókönyvíróval dolgozott), mert a korábbi stílus elveszett, helyette egy lineáris történetet látunk, egy helyszínen, Barcelonában. Mint más, normális filmekben. Na de azért Inarritu nem lenne az, aki, ha egy ilyen helyzetben (amit ráadásul ő maga írt) ne tudna ugyanúgy megrázni és ne tudná az emberi sorsokat ugyanúgy csűrni-csavarni, mint korábban. Az alapszitu nem túl bonyolult: Uxbal, a főszereplő, próbál boldogulni két gyerekével a 2000-es évek Spanyolországában, próbálja személyes tragédiáját feldolgozni, próbálja egyenesbe hozni életét – ez, így leírva nem rejt túl nagy izgalmakat. Igen ám, de aztán a történet előrehaladtával, kiderülnek olyan részletek, történnek olyan események, amik által szegény néző hol az állát keresi, hol felszisszen fájdalmában, hol meg csak simán felpofozna valakit a TV-ben. Iszonyat gazdag érzelmi skálán képes mozogni a film, s bár a klasszikus Inarritu stílus ugyan nincs jelen, de Uxbal figuráján keresztül bizony rendesen keresztezik egymást emberi sorsok… De még milyen sorsok…Ajaj! A kínai kompánia története, a szenegáli család esete, no meg maga Uxbal családi szála önmagában már mind-mind megérne egy-egy külön forgatókönyvet, de együtt, így összecsavarva nagyot képes ütni.
Azt olvastam valahol, hogy az egész filmet Uxbal (Javier Bardem) játéka viszi el a hátán. Nos, az tény, hogy zseniális, amit alakít, de nagyon erős a mozi a többi karakterben is: Marambra, az ex, Ana és Mateo, a két gyerek, Ige, a néger csaj, Tito, a tesó mind nagyszerű. figura és nagyszerű alakítás. Az egész filmről süt a realitás érzete, süt a fájdalom és a szenvedés érzése. A karaktereken keresztül olyan mértékű fájdalmakat élhetünk át, ami csak ritkán sikerül filmekben: nekem pl. Uxbal minden vizelése szinte fájt, de a néger család, illetve a kínai lány és gyereke sorsán is felszisszentem. Erős, baromi erős képek, egy nagyon lassú, ámde cseppet sem unalmas képfolyamban. Azt is olvastam valahol, hogy Inarritu minden filmje az elmúlásról szól, bár ezzel így nem teljesen értek egyet, de az kétségtelen, hogy a Biutifulban ez fokozottan van jelen. A kezdő képsorok újbóli felhasználása pedig a lassú képfolyam szomorú kerete, ami még akkor is képes megrázni, hogy ha már tudod, mi is fog történni.
Az egyébként, hogy az egész hol játszódik, szerintem lényegtelen Ennyi erővel bármelyik európai nagyváros lehetne a célpont: Inarritu – hozzá hű módon – kitekint a nagyvilágra, ezúttal az európai multikulturális helyzetre is. Minden nyugat-európai országban probléma a bevándorlás, az illegális munkavállalás,  (kicsit Szabadság határain módon), az idegen népek térnyerése.  A szenegáliak illetve a kínaiak szerepeltetése valós problémákat vet, a társadalmi feszültségeket azonban csupán háttérként használja Uxbal személyes sorsának árnyalására. Ezáltal azonban történetünk háttértablója a maga módján legalább olyan súlyos, mint Uxbal sorsa….
Tulajdonképp egy dolog van, amit nem tudtam hova tenni: Uxbal természetfölötti képességét. A realitáshoz kényszerből közeledve inkább tekintek rá szélhámosságként, mert valahogy ebbe a közegbe nem illik bele a szellemekkel suttogás. Nem tudom, a rendező ezzel mit akart, de szerencsére inkább csak mellékszál volt a moziban.
Nem egyszerű film a Biutiful, lassú, lomha, kimondottan nehéz és szomorú. Biztosan nem fogom évente újranézni, de mint mondtam, ennek súlya van. És én szeretem a súlyos filmeket a polcon tudni.

Bárcsak a  DVD jobban segített volna ebbéli örömömben. Kezdjük azzal, hogy a hófehér belső az átlátszó tokban qrvára nem illik a filmhez. Akkor már inkább fekete. Kint járva láttam egy BD kiadást belőle, fekete tokban – no, az passzol hozzá. A kép viszont jó, ahogy a spanyol hang is. Különösen a diszkóban, ott rendesen le kellett halkítanom a cuccot. Extra viszont egy gramm sincs: ez sajna minden, csak nem biutiful… Jobb híján:
Kosárba!!