Vásárlói kritikák a következő termékről: Blue Valentine

Elmondom mi jó ebben a filmben, úgy igazán. Ahhoz, hogy teljes képet kapjunk az élményről, nem árt ezt-azt tudni. Bár még nem vagyok öreg (30) de nyugodtan mondhatom, hogy zajlott az életem rendesen. Annyi minden történt velem, mint két másik ember életében teljes egészében. Ez nem is lenne baj, hiszen akkor szép az élet ha zajlik és az embernek mi marad öreg korára, ha nem az emlékek? Apró gond, hogy velem legtöbbször csak szar dolgok estek meg és esnek meg a mai napig. Nagyon nehéz úgy élni, hogy folyamatos küzdelem az élet, rajtam kívülálló okok miatt, persze ezzel nyilván nem vagyok egyedül, mégis, mindenkinek a saját gondja a legnagyobb, ebben megegyezhetünk. Biztos sokan hülyének néznek, mikor azt mondom, hogy én már alig várom, hogy 50-60 éves legyek, amikor már nem érzi azt az ember, hogy ezért meg azért még megküzdök, ez meg az még nagyon kell, mert muszáj, mert egyszer élek, hanem egész egyszerűen, csak él békében nyugodtan. Eljutottam már oda, hogy semmire se vágyom, se gazdagság, se 2 hét Mauritius vagy Seychelle-szigetek, mindössze egy rossz kis régimódi családi ház vidéken, egy cseppnyi kerttel, ahol az asszony dugványoz, én pedig minden reggel felveszem az egyik szakadt kockás ingem, sáros csizmám és betipegek a munkába. Semmi stressz, semmi idegen impulzus, csak a nyugalom (némelyeknek nihil). Gondolnám, hogy ez a megváltás, ez az az élet, amit az ember le tud élni, akár úgyis, hogy teljesnek érzi anélkül, hogy túl sok mindenre vágyna mohón. Ebben a tudatban üldögéltem ezen a filmen, majd mikor a stáblista megjelent, valami odaszegzett a székhez és nem engedett felállni. Ez most komoly? Ilyen létezik? Ilyen az élet? Ezeket kérdeztem magamtól...
Adott a szitu. Tipikus kisvárosi élet, egy jóképű srác, egy csini-szexi kiscsaj, egymásra talál. Örülnek egymásnak, semmire nem vágynak a világon csak a közösen eltöltött időre, mely a pillanatnyi boldogságot jelenti nekik. Csakhogy. Az ember a maga mocskos gyarló és önző természetétől fogva (hisz a saját bajom a legnagyobb mindig) egész egyszerűen nem hiszi el, hogy ebben a közegben, ebben a kiegyensúlyozott lelki világban, ugyanannyi (sőőőt) háborgás van, mint mondjuk egy nagypolgári életet élő emberében. A munkakeresés, a jövőkép hiánya, egy apátlan gyermek, az ember szüleihez fűződő viszonya, a társadalmi elvárások mind-mind jelen vannak ebben a közegben is, ugyanúgy rányomva a bélyegét az emberek lelkére, életére.Fantasztikus és nekem személy szerint mellbevágó volt látni, hogy a "kőegyszerű" emberekben milyen mély és sokrétű érzelmek lakoznak,hogy mennyit viaskodnak legbelül magukkal egy-egy az életüket meghatározó döntés előtt. Öröm volt nézni, mennyire meg tudják élni a mindennapokat, az érzéseket.
Nagyon megbecsülöm ezt a filmet, és amikor egy rakás szar ömlik a nyakamba és az utcán sétálva azon morfondírozom, hogy mennyire cserélnék akármelyik szembejövővel, ráébredek, hogy nem biztos hogy olyan jó lenne az.....

"Az év legprovokatívabb filmje"?! Miben? Provokatív bemutatni egy házasság hajnalát és alkonyát, egy kicsit talán természetesebben és ösztönösebben, mint ahogy általában szokás?
Ki emlékszik az alsós matekórákról az automatákra? Ezeknél volt az, hogy fent bement 6 forint, alul kijött 22, és meg kellett mondani, hogy a "gép" milyen műveleteket végzett el. Nos, a Blue Valentine is egy ilyen drámai esettanulmány, ahol a nézőre van bízva, hogy ha megvan a kiindulási állapot, és van évekkel később egy kimenet, akkor mit gondol a kettő közé. A kérdés itt az, hogy a néző a maga számára hogyan jut el a szenvedélyes, bohókás, sok gátló tényező mellett is szárba szökkenő tiniszerelemtől a válságban levő házasságig. Én szeretem az efféle "munkás" filmeket is (hajaj:)!), amik egy kis erőfeszítést kívánnak, lehetőségeket adnak az apró gesztusok, párhuzamosságok megfigyelésére, kis kombinálásra, hogy ugyanazok a dolgok hogyan váltanak ki évekkel később teljesen eltérő reakciókat. Valahogy a végén azt az érzést hagyta bennem ez a film, hogy olyan szívesen segítenék ennek a két embernek, ha tudnék, mert annyira kétségbeesetten szeretnék megtudni és megérteni, miért nem működik a házasságuk.
Goslingnak idén négy friss filmjét láttam, és az itt látott alakítása alig-alig szorult a második helyre a játékának erőssége alapján; hogy Michelle Williams milyet alakít, arról meg mindennél jobban beszél az Oscar-jelölése. Rájuk kettejükre, a karakterek évekig tartó kidolgozására, a megszemélyesíteni kívánt szereppel való foglalkozásra épül fel végülis az egész film, és az író-rendező ennek egyetlen zavaró vagy idegenül ható pillanat nélkül engedett teret. Derek Cianfrance pusztán ezzel feliratkozott a "filmkészítők, akiknek a ténykedésére érdemes figyelni"-listámra.
Nem tudom, hogy tényleg extra nélküli-e a lemez vagy csak a kiírásból hiányoznak, de ha az előbbi, akkor az mindenképpen sajnálatos. Még a neten is van elég kisfilm, amik rengeteg apróságot elmesélnek a forgatás trükkjeiről és a színészek viszonyáról, amik utólag is nagyban emelték a film értékét.
Röviden: Szerintem aki provokációt vár ettől a filmtől a borító alapján, az csalódni fog. Aki viszont hajlandó gondolatokat, tapasztalatokat gyűjteni egy filmből, ami a környezetében előforduló párkapcsolatok megértéséhez, feldolgozásához akár még hasznosak is lehetnek, az dobja gyorsan a kosarába.