Az amerikaiak szívesen nosztalgiáznak a filmjeikben is a "boldog békeidőkön", ami egyes nőknek esetenként nem szólt másról, mint a szépnek levésről, virágos kartonruhákról, jótékonysági eseményekről és bridzspartikról. Sokan elővették persze ennek a világnak a fonákját is, gondolva akár csak a szabadság újtaira vagy a Hajlakkra, főleg, hogy ez utóbbi a negédeskedés mögött ugyanúgy a feketékkel szembeni kirekesztést jelenítette meg, mint ahogy A segítség is teszi.
A világ, amit a film a néző elé tár nem sokkal lett jobb az 1950-es évekre, mint amilyen lehetett az Elfújta a szél romantikus idilljében. A néger házvezetőnő és dajka arra való, hogy hogy a háztartás egy megszokott, kedvelt berendezési tárgyként kiszolgálja az urait, hölgyeit. Hogy neki is van élete, családja, érzései, gondolatai, hogy hogyan él együtt a maga hétköznapi megaláztatásaival, az igazából senkit sem érdekelt, sőt, bizonyos körök saját felsőbbrendűségüknek bizonyítékát láthatták benne, hogy ha újabb és újabb módokon éreztethették a színes börűek sokadlagosságát, hálát és engedelmességet várva cserébe... mindezt majd száz évvel azután, hogy a polgárháború eltörölte a rabszolgaságot. Ebbe a fafejű, előítéletes tudatlanságba (a mellékesen megemlített, leszbikusságot "gyógyító" teafőzettel a csúcsán) nő fel Skeeter, a huszonéves lány, aki az újságíróiskolában magára szedett felvilágosultsággal és kiváncsisággal veti bele magát a témába, igazából arra keresve a választ, mi okból kellett a 29 éve velük élő dadájának egyik napról a másikra, szó nélkül elhagyni a házukat és hogyan élhette meg ezt a 29 évet... legyen ez a nyomozás bármilyen veszélyes mindenki számára.
A színészgárda kiváló, főleg a cselédeket játszó Viola Davis és az alakításáért Oscarral jutalmazott Olivia Spencer, de Bryce Dallas Howard is itt nyújtotta számomra a legemlékezetesebb alakítását. Egyedül Emma Stone lóg ki a stábból, de ő sem azért, mert rossz lenne, hanem mert a jelleme és a kinézete annyira kilóg ebből a közösségből, hogy ennyi erővel akár albínó is lehetne göndör hajával a sok élére lakkozott frizurájú porcelánbaba között.
A DVD igazán kellemes kiadás. A kép nekem kiválónak tűnt, néha azon el tudtam merengeni, hogy milyen élesen látok egy-egy fűcsomót. A drámákat szívesebben nézem eredeti hanggal, itt az akcentusok és az utánozhatatlan hangsúlyok miatt halmozottan ez ajánlható, de a szinkronba is belehallgattam, az is minőségi munka. Pár percnyi extra is a lemezre fért, ami a film hossza, a képminőség és a négy hangsáv (regionális kiadás) mellett már tényleg csak a hab volt.
Röviden: Nehéz téma habkönnyű köntösben. Rég volt olyan, hogy ennyire nem untam egy két és fél órás filmet, de hát annyira magukkal ragadóak volt az egyéni sorsok és történetek, hogy akár most újra tudnám nézni.