Szegény embert az ág is húzza...
Legalább 15 évet vártam arra, hogy megint láthassam a filmben szereplő kisfiú arcát a film végén!! Az egész film története sűrítve ott van a szemeiben. És nemrég a szegedi Grand Cafénak köszönhetően megint lehetőségem nyílt rá. Bár lehet, hogy ebben a mai torrentes világban sokan nem ismerik ezt az érzést. De kivártam! És megérte! Semmi nem adhatja vissza azt a boldogságot, hogy megint végignézhettem az egyik kedvenc filmemet, amely annak ellenére bekerülhetett a kedvenceim közé, hogy csak egyszer láttam a tévében. De ez a mostani élmény szinte még erősebb volt, nemcsak azért, mert még tapasztaltabban és emiatt még mélyebben átérezhettem a film mondanivalóját és érzéseit, hanem azért is, mert másfél órára úgy éreztem, mintha a negyvenes évek Rómájában lennék, a hangulatos moziterem olyanná vált, mint az akkori nyüzsgő olasz mozik, amikor az emberek számára a moziba járás valami egészen más és fontosabb, közösségformáló erő volt.
Vittorio de Sica az egyik legkedvesebb rendezőm, szinte utánozhatatlan, mit tud kihozni egy egyszerű történetből, a színészeiből. Olyan hangulata van a filmjeinek, amit az ember nemhogy 15 éven, egy életen keresztül sem felejt el. Ilyen volt számomra a Biciklitolvajok is. Most, hogy újra láttam, alig tudtam felállni a székből, annyira letaglózott. Ez az a fajta film, amiért hajlandó vagyok moziba menni, amiért kétszer ennyit is kifizetnék, és ami nem egy tucatfilm, hogy megnézem és aztán elfelejtem. A képek, a zene, a szereplők tekintete kísér egy életen át. Ezek a jó filmek. Ez a katarzis, amit sokan nem szeretnek, mert a katarzis mindig nagyon fáj. Én szeretem, ha fáj.
Az olasz neorealista filmek, meg úgy általában a 40-es, 50-es, 60-as évek olasz filmjei amúgy is a szívem csücskei. Az egyszerűség, az őszinteség mindig ott van bennük. Ami, amint tudjuk, a legnehezebb. Nincs felesleges giccs, csak egy gyönyörű történet, egy erkölcsi példázat.
Szegény embert az ág is húzza. Talán ezzel a mondattal lehetne sejtetni, hogy miről szól a film, ha a történet összefoglalására ez nem is elég. A legnagyobb mértékű tisztaság, a becsületesség, az erkölcsösség még a nehéz időkben is, amikor sokan az egyszerű utat választják, és lopnak. És hazudnak. Szemrebbenés nélkül. Nem úgy, mint Ricci, a film hőse, aki dolgozni akar akkor is, amikor alig van munka, hogy eltartsa a családját, feleségét és kisfiát. Az alapvető munkaeszközének elvesztése a megélhetésüket fenyegeti, így válik a bicikli a létfenntartás szimbólumává. Mindent megtesz, hogy ellopott biciklijét megtalálja, kisfia, Bruno segítségével, de mintha az egész világ összeesküdött volna ellene. És mikor végre megtalálja a tettest, akkor is mindenki ellene fordul, és ott marad egyedül az igazával a hangos csőcselék ellen.
Nem írom le a végkifejletet, hátha valaki még nem látta, ha így van, sürgősen pótolja be, ha teheti, mert a filmművészet egyik kiemelkedő alkotásáról van szó, amelyet méltán halmoztak el díjakkal, köztük az Oscar-díjjal is. Csodálatos színészi alakítások jellemzik, köztük természetesen a főszereplő, Lamberto Maggiorani alakítása, és egyenrangú partnere a fiát játszó Enzo Staiola, aki zsenge kora ellenére rendkívül hitelesen játszik, szándékosan nem használom rá a gyerekszínész szót, mert igazi színésznek tartom, felnőtteket meghazudtoló érettséggel, kevés eszközzel, de annál több érzelemmel és átéléssel játszik. Egy életre beégette az arcát a memóriámba. Meg kell említeni a zenét is, amely szintén csodálatos és fülbemászó, Alessandro Cicognini komponálta. Nagyon ideje volt már, hogy végre kiadják ezt az örök klasszikust!!!