Káprázatos látványt nyújt a csillagos égbolt: háztetőnk felett a Göncölszekér hét fényes csillaga, szemben a Mars, fölöttünk pedig galaxisunk, a több százmilliárd csillagból összeálló Tejútrendszer felhőszerű sávja látható. Minden mozdulatlannak és öröknek látszik, ki gondolná, hogy másodpercenként akár harminc-negyven kilométeres sebességgel keringenek körülöttünk a bolygók és a csillagok? Mi is irdatlan iramban száguldunk az univerzumban. Mozog, halad, forog, kering, helyezkedik az egész világ, egy perc törtrésze alatt naprendszerek, világegyetemek jönnek létre és semmisülnek meg, miközben mi a nagy földi csendbe süppedve állandónak, változatlannak látjuk az égboltot. Furcsa, a régészek a földrétegekben kutatnak, a mélyre ásnak, hogy felszínre hozzák a múltat. Nemrégiben a környékünkön egy négy-ötezer éves kutat tártak fel, és a mélyén egy faszerkezetet, valamint edényeket találtak. Mily megrendítő és egyben felemelő érzés az idő mély kútjába tekinteni, megfoghatóvá tenni a megfoghatatlant, láthatóvá tenni a láthatatlant. Az idő kezd testet ölteni. Mi meg várjuk a Perseidákat, és a csillagos eget kémlelve megdöbbenve gondolunk arra, hogy már szinte minden a múlt része, ami a szemünk előtt látható. Ezek a fényes csillagok több millió éve léteztek, és a fényük hosszú-hosszú utazás után most érte el Földünket. Az időnek ez a végtelensége felfoghatatlan. Ehhez mérve egy emberi élet oly rövidke, hogy nem is mérhető. Ebben a szigorú törvények szerinti körforgásban mi is hullócsillagok vagyunk.
