A Szegény emberek prózairodalmunk egyik legdöbbenetesebb hatású, a háborút elítélő alkotása, az egyik legkegyetlenebb műve. Móricz Zsigmond Hét krajcár című elbeszélése általános iskolai olvasmány, így az alapműveltség része. Ehhez a középiskolai oktatás még két-három elbeszélést tesz hozzá, többnyire a Tragédia, a Szegény emberek és a Barbárok címűeket. A közoktatásban négy esztendő alatt összesen tíz magyar elbeszélés sem válik tananyaggá. Móricz esetében is igazságtalan, ha regényei mellett alig említjük kisepikai alkotásait.
Úgy kellene őt számon tartanunk, mint a legnagyobb magyar elbeszélőt, aki állandóan figyeli, kérdezi, hallgatja és szemléli kérdés nélkül is a történő valóságot, s ezt az életanyagot formálja tökéletes műremekké.
Móricz történetében a szegény ember úgy gondolja, hogy könnyű jónak lenni, ha gazdag valaki. A szegényt nem született rosszasága teszi rablóvá, akár gyilkossá, hanem létének elemi veszélyeztetettsége.
A Szegény emberek főszereplője hazajön szabadságra a háborúból, s azt látja, hogy családja eladósodott. Olyan szegények, amilyenek a fronton harcoló katonák. Elmegy a falu gazdagabb emberének házába, ki akarja rabolni, de pénzt nem talál. Nincs otthon senki, csak a kicsi gyerekek...
