A Szigorúan ellenőrzött vonatok című regényben megvan minden, amit szeretünk és csodálunk Hrabalban: az egymással folyamatosan helyet, szerepet, jelmezt cserélve bújócskázó, kergetődző lényeges és lényegtelen, szép és ijesztő dolgok, gondolatok; az érzéketlen gépezetként zakatoló történelem ricsaja és a homokszemként tovapergő mindennapok tünékeny csodája; és persze megvan az esendő, mégis mindenen, az egész világot maga alá gyűrő retteneten is átragyogó emberség.
Magát Hrabalt is foglalkoztatta a kérdés, hogy miként férhet meg harmonikusan egyetlen történetben a szüzességét elveszíteni vágyó, félszeg Miloš, a felesége és a megszállt országa hatóságainak egyaránt zsarnoki hatalma alól hasztalan kibújni próbáló állomásfőnök úr, illetve az öntörvényű és hazaszerető, ám a világ összes távírász lányának pucér fenekét telepecsételni vágyó Hubička forgalmista úr története.
Hogy miként lehet ennyiféle érzést, gondolatot, nézőpontot úgy ábrázolni, hogy az olvasó ne összevisszaságnak, anarchiának érzékelje a műben felépülő világot? A válasz egyszerű: remekművet kell írni. Márpedig a Hrabal ifjúkori élményeiből táplálkozó és a Legenda Káinról című fiatalkori elbeszéléséből kiteljesedő Szigorúan ellenőrzött vonatok című regény olyan időtlen, kortalan, halhatatlan remekmű, amelyen az első változatának megszületése óta eltelt hetvenöt és az első megjelenése óta eltelt majd' hatvan esztendő sem hagyott nyomot, és ma is ugyanolyan friss, aktuális, mulatságos és szívszorító, mint megszületésének pillanatában volt.
