VAKÜTÉS, (vak-ütés) ösz. fn. Belső zúzódást, nem nyílt sebet okozó ütés a testen. [Czuczor-Fogarasi: A magyar nyelv szótára]
A vers. Az egyszavú. A zárókő. Az a szó - ha rátalálnánk - szilárdan tartaná minden szavunk, pontos és félre érthető szavainkat mind, elrendezné egymás felé hajló ívét minden akaratunknak, szabadságunknak.
Akkor úgy éreznénk, régről ismerjük, itt volt mindig is.
Velünk volt, mint aki ismeri a fehér ing örök jelentését. Nézi az este széktámlára vetett fáradtság derengésében aluvót. Aki tudja, ha anyánk meghal, nem mi veszítjük el őt, ő veszít el minket. A fájdalom övé. Aki látja, milyen kicsi a járdaszéli gaz és a vonuló ég közti távolság. Karnyújtásnyi csupán. Talán egy ember magassága csak. Talán mindössze a hit nélküli ember utcasarki feszületre pillantásának mindennapi véletlensége. Akinek eszköze a tekintet, szembenéz a jövő idétlen szomorúságával. A világot szivaccsal letörli a torkot irritáló krétaporfelhőben. Azután újraírja. Megint és megint.
És számontart minden, mosollyal takart belső zúzódást. Amit mi ütöttünk, azt is.
