Csillében ülünk, kúszunk vele lefele a zsigeri nő belsejébe. Sötétbe vész a sínpár vége. Amikor már jócskán benne vagyunk, egy-két foltot (verset) világít csak meg valami ismeretlen fényforrásból jövő kusza fény: a nő belső tájegységeit. Nő felejt, nő combja hozzád ér a fonódón, nő meghal. A nő mélye ismeretlen, de a nyomában vagyunk. Hegedüs Kata egy óvilági poszáta, aki akkor fütyül, ha kedve van hozzá. A képei burjánzanak, mégis rendet raknak a fejemben. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy "most még mindent meg tudnék találni, ha most kellene". Aztán "egy pillanatra most van". És csak ülünk a csillében, és megyünk tovább. Kemény Zsófi
