Hidd el, hogy valós történetről van szó. De nem azért lehet szeretni, vagy azért KELL értékelni, mert tanít a film, mert tolószék van, mert összecsiszolódik két ember, mert embermillióknak tetszik, mert szétanalizálva meg lehet tudni, mi rejlik a bölcsek kövében, hanem egyszerűen azért, mert jó. S a jóban nem azt kell kutatni, hogy mitől jó, hanem hátradőlni és élvezni, hagyni, hogy hasson. Persze ha már telezsúfolódott a fej azzal, hogy prekoncepciók generálódtak, hogy "na, kíváncsi vagyok, hogy mit esznek ezen?", "majd én megmondom" meg hasonlók, akkor már rég rossz. Mint az a szex, ahol előre próbálnánk elképzelni, hogy most 5 perc előjáték, aztán 5 perc misszionárius, 5 perc oldalról, de nyolckor már meccs, addigra le kell zavarni, szóval spontenaitás nuku. Nem, minden filmet úgy kell kezdeni nézni, hogy az ember először elfelejti azt az ezer filmet, amit előzőleg már látott, utána kitakarítja a fejéből az előzeteseket, a mások által írt véleményeket, és teljesen megtisztulva, előítéletektől mentesen, felvértezve a lehető legtöbb naivitással beül a film elé.
Megjegyzem, hogy ez az én technikám, s nálam működik, de speciel az Életrevalókat a nézők emelték az egekbe, és a bevételi adatokkal nehéz vitatkozni, azok olyan nem mindennapi folyamatokat mutatnak, ami kevés filmnél látható. Az hogy Franciaországot letarolta a mozi, az még lehet belterjes dolog, elvégre az Isten hozott az isten háta mögött is bombasiker volt ott, máshol mégsem működött. Amikor viszont Németországban a legsikeresebb filmek közé verekedi be egy francia film, úgy, hogy simán "legyalázza" a Harry Potter zárórészát és még sok más amerikai sikerfilmet, akkor már érdekes kezd lenni a dolog bármelyik kívülálló számára is. De elég becsattlakozni a film megtekintésétől boldog emberek sorába, nem kell azzal foglalkozni, hogy egyenletben vezessük le, hogy most mi történt, mitől érezzük jobban ezt a filmet, amikor másik filmnél nem volt ekkora "jóérzés". Vannak szituációk, amikre nincs magyarázat, de ha gondolkodunk, ha "látni" akarunk, ahelyett, hogy csak "néznénk", akkor elillan előlünk a varázslat piciny felhője, és végképp nem fogjuk megérteni soha, hogy milyen érzés tündérportól betépni. :)
Rengeteg mindent lehetne írni még erről a filmről, boncolgatni, hogy mely pontjai az igazán ütősek, milyen vicces itt, milyen szomorú amott, de sokadszor írom le, mert nincs rá jobb szavam, ezt a filmet érezni kell. Akiben ez a képesség kevésbé van jelen, akinek nem kapcsolnak be az "antennái", nem tud sírva nevetni, nevetve sírni míg tart a játékidő, annak tulajdonképpen soha nem fogja tudni megmagyarázni egyik ember sem a filmet kedvelők közük, hogy mitől működik nála az Életrevalók. Így aztán van az egyik tábor, és hálistennek a kilencvenvalahány százalékos másik.
Szerencsésnek érzem magam, hogy az utóbbihoz tartozom.