Mary Shaw-val érdemes vigyázni, de a filmmel nem, sőt, hallgatni sem muszáj róla. Illetve hát, azért várjátok meg, mivel álmodok ma este:)...
Kár, hogy Leigh Whannell olyan ritkán szánja rá magát, hogy bizarr, sokkoló ötleteivel feldobja az időnként unalmassá váló horrorsablonokat, pedig szívesen néznék tőle többet. A játékbabák gyakori kellékei egy horrornak, a maguktól elforduló, valaki mozgását követő szemükkel, a sötétben felbukkanásukkal vagy pusztán ahogy ülnek egy polcon, némán, várakozva; sokaknak szorulnak össze az ilyenektől a különféle testrészei. Whannell ebből az alapból rengeteg apró ötlettel (néha túlzásba esve, ld. lent), új vonással (mint például a hasbeszélés) új helyi legendát teremtett, remekül rájátszva a babonákra, híresztelésekre, gyanús körülményekre és a szellemvilág messzire elnyúló kezére... közben meg komposztált egy kicsit a Fűrészekből is, de nem zavaró mennyiségben. Mivel szinte az egész stábját onnan hozta, így aztán jól látszik az összhang és a tapasztalat; a díszletes, a sminkes és a kellékes különösen sokat tettek azért, hogy képekkel, tárgyakkal, hangokkal (vagy éppen a hangok hiányával; kár, hogy némelyik alkalmat tönkretették zenével) majdnem tökéletes színpadi illúziót teremtsenek ehhez a szellemidéző szeánsszal fűszerezett bűvészmutatványhoz. A színészek közül pont a főszereplő srác volt elég gyenge, inkább tűnt látogatónak egy elvarázsolt kastélyban, mint a feleségét borzalmas körülmények között elveszítő, magyarázatot kereső özvegynek, akit még a rendőrség egy jeles tagja is vegzál; mellette viszont mindenki kiválóan játszik.
A hangulattal azonban nekem valami nem stimmelt. Nem éreztem, hogy a történet beszippantana, darabosnak, szakaszosnak éreztem; a "téglák" jók, csak a "habarcs" nem tartja őket össze. Ettől hiányoztak egy jó horrorfilm fiziológiai tünetei (libabőr, adrenalin, karfakitépés-reflex, stb.), mert például amikor már éppen kezdtem volna cidrizni, akkor történt valami "szellemeskedő" marhaság, amitől eszembe jutott, hogy még mindig B-kategóriás trükkökkel riogatnak. Részemről egy horrornál nem az a baj, ha egy esemény a saját világában nem hiteles vagy nem hihető (elvégre egy kísértethistóriáról van szó) a saját szabályai szerint, de ha nem is valószínű, nem tűnik lehetségesnek sem, akkor az már az. Vegyük csak a legalapvetőbbet: a filmben baromi jól néz ki a színház, a stáb rengeteg munkát feccölt bele, kiváló eredménnyel, csak hát ez egy hatalmas színház... ami egy tó közepén van... amit Lost Lakenek hívnak... ami egy kőfejtőben van... ami bent van egy erdő mélyén?!? Azért ennyire csak nem kéne halmozni az ötleteket, nem?
A DVD esetében a gyengécske kép és a jó hang helyett inkább az extrák érdemelnek szót. Az ugyanis van bőven, egyfelől egy jópofa keretet, másfelől egy kivágott szereplő mellékszálát adva a történethez. Mindebben a legjobban az tetszik, hogy mindezek együtt a történet legalább háromféle értelmezését teszik lehetővé, attól függően, hogy a néző mekkora szerepet szán/enged a misztikumnak az események alakulásában.
Röviden: Klasszikus kisvárosi kísértethistória kissé kopott klisékkel körítve, kiváló, kreatív környezetben, koppanós, kombinált konklúzióval. Kellemes kikapcsolódás.