OFF!!!
Gombok az asztal lapja alatt, avagy a Rajnai-jelenség
Bernáth László
Egy televíziós legenda szerint a legtöbb rendezõ csak azt a néhány trükk-gombot ismeri, ami a keverõasztalon kívülrõl is látható. Ha aztán valamelyik rendezõ igazi barátságba keveredik az asztalon dolgozó képvágó kollégákkal, akkor annak felemelik az asztal tetejét, és alatta ötször annyi trükk-gomb található még, mint felül.
Rajnai András viszont az a rendezõ, aki valószínûleg régóta ismeri ezeket az asztallap alatti csodagombokat, és nem tud ellenállni a csábításuknak. Ezért ontja a felnõtteknek ajánlott televíziós meséket.
Akár igaz a legenda, akár nem, a sajnálatos végeredmény ugyanaz: legutóbb például öt héten át sorozatban kaptuk a trükkösnél trükkösebb meséket; némi túlzással: egy ország bosszúságára. Mert rossz mûsor, félresikerült kísérlet minden ország televíziójában akad, s miért lenne éppen a miénk kivétel? Ám az már nem mindennapi jelenség, hogy a lassan már évtizede egyre gyatrább eredményeket hozó kísérletezés nem a próbálkozások beszüntetéséhez, hanem megszaporodásához vezet. Ez már olyan jelenség – a könnyebbség kedvéért nevezhetjük Rajnai-jelenségnek –, amelyrõl már nem lehet csak a paródia vagy a sima elutasítás szintjén beszélni. Próbáljuk meg hát analizálni a Rajnai-jelenséget.
1.
Sok ország televíziójától eltérõen, az indulás éveire nálunk nem a film-dömping, nem a híradók vagy az élõ viták voltak a jellemzõek, hanem a színházi közvetítések. Most tekintsünk el annak mérlegelésétõl, milyen kedvezõ és milyen kedvezõtlen következményekkel járt ez, és milyen nyomai fedezhetõk fel még negyedszázad múltán is. Egyetlen következményére azért utalnunk kell: a három kamerával minden színpadról leközvetített mûsorok olyan sémája alakult ki, amely még a tévéhíradó élõ adásaira is jellemzõ. Sok elektronikus felvevõberendezéssel készült mûsor tényleg olyan, mintha a keverõasztalon csak az a néhány külsõ gomb állna a rendezõ-adásvezetõ rendelkezésére.
Kevés kivételt – nyilván a külföldi példákon okulva – a hatvanas években néhány show-mûsor jelentett. Ambiciózus rendezõjük azonban nem nagyon tudta eldönteni, hogy a világ melyik végén kamatoztassa rutinját, s néhány ingajárat után a külföldet választotta. Maradt hát Rajnai, aki valóban ismeri az összes gombokat, s aki – helyeselhetõ logikával – arra gondolt, hogy az elektronika látványlehetõségeit nem használják ki a Magyar Televízióban. Elõállt hát kísérletinek nevezett terveivel, és a hetvenes években, amikor a tévé vezetõi – karöltve a kritikával – mint a mûsorok szénakazlában elveszett tût, úgy keresték a tévémûvészet „specifikumait”, érthetõ módon szívesen fogadták Rajnai javaslatait. Ráadásul, itt ez a gyönyörû szó, hogy „elektronika”, ami már maga is olyan korszerûen hangzik (és senki sem tudja pontosan, mit és meddig lehet érteni rajta), itt lesz valahol az a fránya specifikum, amelynek elõállítására központi dokumentumok is hivatalos felszólítást adtak.
S itt jött Rajnai félreértése. Tudniillik, õt is félreértették, és õ is félreértette a maga szerepét és lehetõségeit.
2.
Elkészültek az elsõ opusok: a Gulliver, a Gilgames és a többiek. Akkoriban még igen keveseknek volt színes készüléke, s akik fekete-fehérben látták, némileg ennek tulajdonítottak bizonyos fantáziátlanságot, s a gyakorlatlanságnak az irodalmi mûvek adaptálásának némely bosszantó ügyetlenségét, amit azonban kárpótolni látszott néhány trükk-gomb ott az asztal alatt. Az egész blue box technika még viszonylag új volt, s bár Korda Sándor – és persze sokan mások – jóvoltából már láttunk repülõ szõnyeget a filmvásznon, meg Sabut, ahogy a Dzsin hajába kapaszkodva repült, azért jó volt felfedezni, hogy a képernyõ elég könnyedén tud ilyen csodákat közvetíteni.
Rajnai András azonban a kezdeti icipici érdeklõdéstõl felbátorodva, elképesztõ teóriát gyártott. Sõt, elképesztõ nemzetközi konferenciát volt képes összehozni Budapesten. Ennek a – kimondani is nevetséges – teóriának az volt a lényege, hogy az emberi fantázia eddig gúzsba kötve vergõdött a hagyományos mûvészetek karmai között, igazi felszabadítását az elektronika, a televízió hozza meg. (Ennek bizonyítására akkor ott bemutattak néhány komputerrel készült sima reklámfilmet, néhány elfogadható show-mûsort és Rajnai indiai tematikájú csodabogarát.) A nemzetközi konferenciák komolyságába vetett hitünket alaposan megtépázta, hogy akadt külföldi elõadó is, aki valami ellen-McLuhanként a televízió elektronikus technikájától kívánta a kultúra új idõszámítását kezdeni. Ennyit Rajnai András mentségéül azért el kellett mondani.
3.
Többet azonban már aligha lehet mentségére felhozni, mert erre az idõszakra esett ennek a tévéjáték-típusnak a teljes lejáratódása. Elõször talán a kritika adott hangot nemtetszésének, de a közönség se hatódott meg már a látvány-trükkök egyre fárasztóbb és unalmasabb ismétlõdéseitõl. Persze az alkotó szemrehányása sem maradt el: egy veszprémi tévészemlén hangzott el, hogy „ezt a nyelvet, ezt a mûvészi kifejezésmódot még meg kell tanulnia a kritikának és a közönségnek”. (Olyan kifogás ez, mintha azt mondanánk, hogy a Hófehérke és a hét törpéhez még nem elég érettek a gyerekek.)
A kritika elsõsorban az irodalmi alapanyagok elherdálásáról, a rossz, gyenge adaptációról kezdett cikkezni – nem alaptalanul. Klasszikus szerzõk, a világirodalom, a földgolyó mítoszkincsének válogatott darabjai porladtak szét a makettsziklákon, akadtak fenn a kristálypaloták tornyain, haltak el az üres terekben elhangzó dialógusokban. Mert az üres mûteremben játszó színészek meglehetõsen nehezen tudtak kapcsolatot teremteni egymással, maradt hát a szövegek deklamálása.
Darabonként kellene megvizsgálni azt is, hogy az eredeti írások, mítoszok egységes szövetét miként fejtette fel, vágta darabokra, és néha nehezen fölismerhetõ módon hogyan rakta össze Jánosi Antal, Rajnai állandó dramaturgtársa. Író ugyanis többnyire hiányzott az együttesbõl, aki a maga tehetségével újraköltötte volna az eredeti matériát. (Volt egy kivétel: Szabó György dolgozta fel a Turandot-legendát, s a kedvezõ hatás azonnal lemérhetõ volt a megelevenedõ figurák nagyobb plaszticitásán és az elfogadhatóbb színészi játékon.)
Ám éppen a Turandot figyelmeztetett elõször – engem legalábbis –, hogy itt valami eredendõ ellentmondás van a klasszikus értékû nyersanyagok természete és a feldolgozás módja között. Igaz, hogy Rajnai és Jánosi nagy körültekintéssel keresték a csodás, tehát irracionális elemekben bõvelkedõ legendákat, ám egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ezeknek a csodás elemeknek a képi aprópénzre váltása éppen az ellenkezõ hatást váltja ki, mint szerzõik várják. Csodálatos és képzeletünk nyomán lenyûgözõ gondolati élmény például az óceániai népek hiedelemvilágának világkagyló-motívuma, amely a fõisten akaratából hol kinyílik, hol becsukódik. Ám, ha most ezt a valóságban egy képernyõ méretében látjuk, akármilyen kicsire törpített emberek is jelennek meg mellette, mindez csak nevetséges lehet. (Az egyik legutolsó Rajnai-mûben volt mindez látható.) Ha olvasok a tenger rettenetes istenérõl, akinek emberfeje és pók- (vagy rák-) teste van, akkor megborzongok. Ám ha Bencze Ferenc csapzott fejét látom, hasonlatosan az egykori Unicum-reklám vízbõl kibukkanó figurájához, miközben egy akvárium segítségével valami ízeltlábú altestet kapott, akkor elborzadok ugyan – de az ízléstelenség és nem a rémület okán. Ezekben a mítoszokban, klasszikus irodalmi alkotásokban ugyanis az irrealitás mindig valami nagyon is reális, létezõ meghosszabbítása, megnagyobbítása. Ha ezek a látszólagos csodák – minden költészet nélkül – naturálisan láthatóvá lesznek, nemhogy megerõsítik, hanem lefokozzák ezeket a gondolatokat.
4.
Mert végül is itt van Rajnai András kísérleteinek legnagyobb tévedése. Az elektronika nemcsak hogy nem mindenható, de minden jel szerint arra sem alkalmas, mint amire a filmtrükkök. Számomra legalábbis Rajnai András tíz éven át gazdagon finanszírozott kísérletsorozata ezt bizonyította be. Kezdetben ugyan a rendezõ nem kevés személyes és lelkesült érvének hatására még elhittem, hogy azokkal a csodagombokkal, ott, a keverõasztal pultja alatt, valóban minden elõállítható.
Azóta a felnõtteknek szóló mesék sora az ellenkezõjérõl gyõzött meg. Mint kritikus, természetesen nem vagyok az elektronikus trükkök szakembere, de látni én is látok. Például azt, hogy a Csillagok háborúja vagy A birodalom visszavág címû sci-fi mesékben az amerikai trükkmesterek csapata mire képes. Olvastam is egy dolgozatot, amely ezekrõl a kisvállalkozásokban dolgozó trükk-tudorokról szól. Kiderült például, hogy A birodalom visszavág néhány komplikáltabb effektusa úgy jött létre, hogy tizenhat filmszalag felvételét egyesítették. Lehet, hogy a stúdióban is van tizenhat gomb, amit egyszerre lehet igénybe venni, de a laikus számára is nyilvánvaló néhány alapvetõ korlátja a blue box technikának. Például mindjárt az a legfontosabb, hogy igazában csak a stúdióban használható. A legnagyobb gyengéje ennek a technikának – legalábbis Rajnai elõvezetésében, mert lehet, hogy azért õ sem ismer még minden gombot –, hogy két nagyobb szabású trükk-effektus között képtelen természetes átmeneteket létrehozni. Pedig annak, hogy az irracionális látvány hihetõnek hasson, éppen itt az ugrópontja. Egy emberfej a víz fölött és alatta valami bogártest a víz alatt: az egyetlen nézõpontból nyilvánvalóan a kisgyerek számára is láthatóan olcsó trükk. Ha a kamerák körbejárhatnák, esetleg a víz alól is egybemutatnák a kettõt, akkor is tudnánk, hogy trükk, de nem tudnánk a magyarázatát, és a nemtudás az irracionalitás küszöbe. Rajnai filmjeiben szinte soha nincs ilyen irracionális átmenet, soha nincs ilyen, hogy „na, ezt nem tudom, miként csinálták?”. Pedig az egész hókuszpókusznak akkor van értelme, ha eljön ez a „nem tudom” pillanat. S ennek valószínûleg nemcsak pénzügyi, tehetségbeli hiányokból adódó okai vannak, hanem az elektronikus trükk korlátaiból fakadók is. (Ha nem így van, örömmel veszem a szakemberek cáfolatát, de Rajnainak nem sikerült megcáfolnia feltételezésemet. Sõt: õ provokálta ki.)
5.
Mi hát akkor a Rajnai-jelenség? Egy élelmes televíziós felfedezte, hogy kollégái az elektronikát csak szûk körben használják ki, ezért rátelepszik, kisajátítja – pedig azóta már a többiek is minden hajcihõ nélkül használják, ha éppen szükségük van rá –, teóriát gyárt mindenhez, és kísérletezés címén a trükkök kínpadjára feszíti a világirodalom, a világ folklórjának nagyszerû darabjait.
Egy évtized és különösen a legutolsó néhány darab, amit már íróként is Rajnai jegyzett, a közönség és a kritika – oly ritkán – egybeesõ véleménye is figyelmeztetõ lehet…
(forrás: www.filmvilag.hu)
![](http://img83.imageshack.us/img83/8757/alidavallistasera8qx.jpg"height=600><br /><br />Visconti ÉRZELEM című filmjében<br /><br /><img src="http://img81.imageshack.us/img81/497/senso3rm.jpg)
