.
* * * * TOP 10 * * * *
1. Három óriásplakát Ebbing határában - /Three Billboards Outside Ebbing, Missouri/ (2017)
Rég voltam ennyire biztos egy film év végi elsőségében már akkor, amikor még ki sem jöttem a moziból. Nem egyszerűen nagyon erős dráma egy brutálisan meggyilkolt lány anyjának önbíráskodástól sem mentes küzdelméről, a gyilkos személyének kiderítését és megbüntetését kikényszerítendő, de Martin McDonagh író/rendező egy egész kisvárost épített eköré remek karakterekből és drámai helyzetekből, kiváló párbeszédekkel. Mindezt olyan alakítások adják át, amik miatt például Woody Harrelsont és Sam Rockwellt is jelölték egyszerre ebből a filmből mellékszereplői Oscarra, ami szerintem azért elég ritka; utóbbi el is hozta a szobrot, és így tett Frances McDormand is a női főszereplőivel. Egy-két szál talán nem jött be annyira, felesleges humorkodásnak tűntek ebben a helyzetben, de semmi olyan nem volt, ami veszélyeztette volna ezt a helyet a listámon.
2. A sértés - /L insulte/ (2017)
Évek óta úgy gondolom, hogy az Oscar mezőnyéből nem csak a hollywoodi produkciókból érdemes szemezgetni, hanem a nemzetközi "idegen nyelvű" kategóriából is, mert néha nekem jobban bejönnek, mint a top kategóriák jelöltjei, díjazottjai. Az A sértés is ilyen film, amiben egy teljesen banális helyzet, egy rosszul felrakott ereszcső miatti vita éleződik ki annyira az évtizedek (akár évszázadok) óta etnikai, politikai és vallási ellentétektől, háborús cselekményektől, sebektől terhelt Libanon és a Közel-Kelet közéletének fogaskerekei között, ami országos botránnyá dagadva szítja a kiengesztelhetetlen feszültséget a lakosság tömegei között. Keveset tudva az ottani helyzetről érdekes volt minél többet megtudni az ott élők mindennapjait is befolyásoló múltról, ami közben egy remek tárgyalótermi krimi is kibontakozott a filmből, és a tanulságokat sem szabad említés nélkül hagyni.
3. Bosszúállók - Végtelen háború - /Avengers: Infinity War/ (2018)
Már abban is van valami grandiózus, hogy a Marvel Studios tíz éven át szövögetett terve ért el ezzel a fináléjához, aminek során húsz filmen át építették fel a Bosszúállók képregényhőseit, a köztük levő kapcsolatokat, és rakták össze darabonként az univerzális hatalommal rendelkező ékkövek legendáját és a hozzájuk tartozó veszélyt Thanos személyében. De éppen a hosszú előkészítés miatt van lehetőség arra, hogy ebben a bő két órában már csak katarzisok kövessék egymást, akár érzelmiek egy korábban megkedvelt karakter elvesztése miatt, akár még a korábbiaknál is nagyobb seregek egymásnak feszülése, ahol a küzdelem célja már nem egy város vagy ország lakosainak megmentése, hanem a teljes univerzum élőlényeinek feléé.
4. A préri urai - /Hell or High Water/ (2016)
Időnként előfordul, hogy a magyar forgalmazás annyit csúszik egy filmnél, hogy bár már méltattam egy filmet valamelyik év "egyéb" listáján, egy-két évvel később a választható filmek között is felbukkan, és akkor is fel "kell" vennem a "hivatalos" listára (a 2018-ban bemutatott The Babadook például négy évet késett). A Hell or High Water is ilyen, inkább csak az Oscar-jelölések kapták fel, pedig szerintem anélkül is remek film, amit úgy tudnék a legszűkebben leírni, hogy ez egy "modern western". Megvannak ugyanazok a paneljei, mert vannak sheriffek és banditák, indiánok és pisztolyhősök, meg az egyszerű kisemberek, akiknek a földjére feni a fogát a bank, de mai helyzetben ez igazán különleges hangulatot teremtett, kifejezve, hogy mennyire nem változott semmi azon a vidéken 100-150 év alatt sem, csak nem postakocsik járják az utakat, hanem kamionok.
5. A hely - /The Place/ (2017)
Paolo Genovese már biztosan beírta magát a világ filmlexikonjába (hogy mivel és mennyire, arról egy kicsit lejjebb olvashattok), és ilyenkor mindig kérdés, hogy a kövekező filmmel mennyire sikerül megugrani az író/rendező maga által magasra tett lécet (erről is olvashattok még lejjebb egy példát, sajnos...). Genovese pedig megtartott néhányat a stílusjegyeiből (a szűk teret, a mindössze párbeszédekből kibontakozó konfliktusokat, továbbá a misztikumot), amiből egy kellemesen ismerős, de mégis egyedi film lett. Ebben egy rejtélyes "vállalkozó" tart ügyfélfogadást egy kávézóban, azzal az ígérettel csábítva az ügyfeleit, hogy bármilyen furcsa vagy bizarr kérésüket, kívánságukat teljesíti, cserébe csak egy, a kéréshez mérten furcsa vagy bizarr feladatot kell végrehajtaniuk. Ennek keretében pedig Genovese úgy tud az emberek legsötétebb vágyaiban és ösztöneiben vájkálni (amiért nem nagy ár azoknak a legnagyobb bűn vagy gátlástalanság sem), hogy sikerült egy izgalmas kapcsolati hálót is kialakítani a szereplők között, ráadásul a humorról sem feledkezett meg, legyen az ilyen helyzetekben bármilyen morbid is.
6. BÚÉK (2018)
Ez a film lehetőséget ad arra, hogy a listán megemlékezzek Paolo Genovese pár évvel ezelőtti másik filmjéről, a Teljesen idegenekről, mert arról lemaradtam a moziban, és csak az "egyéb" listára fért be tavaly, pedig nagyon jó darab. Annyira jó, hogy tucatnyi ország filmesei forgattak belőle remake-t, itt-ott átírva, például hogy az eredetileg egy holdfogyatkozáshoz kötődő cselekményt egy szilveszteri baráti vacsorára időzítették. A közszemlére tett mobiltelefonok sztorija ugyanis van olyan általános, hogy ne legyen akadálya az adaptációnak, valamint a titkok napvilágra kerüléséből kiéleződő konfliktusok drámája és az általános mondandó a személyes terek és a magánélet beszűküléséről sem kötődik egy adott helyhez. A BÚÉK, mint magyar változat annyiból lett érdekesebb az amúgy eléggé egy kaptafára készülő feldolgozásokból, hogy mélyebben nyúlt bele a szereplők kapcsolataiba, csavarva egyet a finálé jelentésén is. Viszont az is igaz, hogy nézettségi okokból talán, de túlságosan is romantikus vígjátéknak próbálták Goda Krisztináék álcázni ezt a nagyon is komoly drámát.
7. Pszichoanyu - /Tully/ (2018)
Önmagában azért, mert a Tully egy remek és hangulatosan eljátszott dráma egy háromgyerekes anyuka kisebb válságáról, amin egy átmenetileg bérelt, fiatal dadus segít neki átverekedni, még nem nagyon került volna listára. Azért már esélyesebb lenne, mert ennek a filmnek volt az egyik legizgalmasabb befejezése az idei évből, ami először meghökkentett, aztán megijesztett, majd a csalódásból hirtelen örömbe váltott át. De amiért igazán és fontosnak tartom itt is megemlékezni róla, hogy mert a felszínen túl, a párbeszédein keresztül elgondolkodtató is volt, és mert nagyon pozitív üzenete van a filmnek arról, hogy amikor az embert maguk alá préselik a terhek, és úgy érzi, egyedül maradt a gondjaival, akkor is a legtöbbször akad, lesz valaki, akihez segítségért, energiáért fordulhat. Ne dőljetek be a címben levő "pszicho"-nak, ahogy én tettem majdnem.
8. Szeretet nélkül - /Nyeljubov/ (2017)
Még egy jelölt az idegen nyelvi Oscarról, ezúttal az orosz, ami egy válófélben levő, igazán már csak a látszat fenntartása miatt együtt élő házaspár története, és azé, hogy kettejük konfliktusa hogyan csattan a vétlen szereplőn, a közös fiukon. Nagyon erős családi dráma volt, szavak nélkül is erőteljes jelenetekkel, ami nem nélkülözte a társadalomkritikai kiszólásokat sem, viszont közben telepakolták olyan természeti meg a moszkvai lakótelepről készült képekkel, amik ebben a formájukban és mennyiségükben már bőven túlmutattak azon, hogy kifejezzék az elhidegülést és a magányt, és inkább a film hangulatának rovására mentek. Ha csak feleannyi van azokból, talán a dobogóm közelébe is juthatott volna ez a film.
9. Húzós éjszaka az El-Royale-ban - /Bad Times at the El Royale/ (2018)
Amikor vadidegenek a titkaikat rejtegetve érkeznek meg egy kihalt, egykor jobb napokat látott motelbe, hogy ott töltsenek egy éjszakát, abból ritkán születik valami jó... kivéve szerencsére a jó filmeket. Drew Goddard remekül, még ha kicsit komótosan is bonyolította a szereplők jelentette szálakat azzal, hogy az általuk ismert félinformációk miatt sok az akár halálos kimenetelű félreértés, meg azzal is, hogy sok pénz is ott van a tétek között, de a legjobban azért tetszett, mert mindezt ismét egy különleges, szinte önálló szereplőnek számító épület keretei között tette meg (Goddard előző rendezése a Ház az erdő mélyén volt). Az El Royale-nak annyi titka van, mint az emberi szereplőknek együttvéve, és legalább olyan szennyesek vagy szégyenteljesek is, amit a csillogó, még mindig a régi időket idéző berendezés fed el, így ez a helyezés leginkább "neki" köszönhető.
10. A néma forradalom - /Das schweigende Klassenzimmer/ (2018)
Az 1956-os forradalom eseményeit itthon már többféle történetben feldolgozták (megint csak érdemes lejjebb körülnézni), de igazán most láttam először olyat, hogy azt is bemutatja egy film, hogy az milyen hullámokat vetett külföldön, például az NDK egyik gimnáziumában, kicsit dramatizálva a valós eseményeket. Az egyik ottani osztály diákjai fejében talán csak diákcsíny volt, amikor két perces csenddel akartak tisztelegni a magyarok forradalmi törekvései és az áldozatok előtt, de hamar megtapasztalták, hogy milyen az, amikor a szovjet államhatalom teljes súlyával és önérzetével rájuk és a családjukra nehezedik. Jól átjött belőle a kor hangulata, például hogy hogyan keveredtek akkoriban is a különböző ideológiák, a II. világháború hagyatékaként, és érdekes volt, ahogy többféle oldalról mutatta be a politikai manipulációt és nyomásgyakorlást. Középiskolásokhoz kötődve pedig remek alap lenne, hogy a mai kortársaikkal jobban megértesse, amivel a tankönyvekben találkoznak.
Ugyanez röviden:
1. Három óriásplakát Ebbing határában
2. A sértés
3. Bosszúállók - Végtelen háború
4. A préri urai
5. A hely
6. BÚÉK
7. Pszichoanyu
8. Szeretet nélkül
9. Húzós éjszaka az El-Royale-ban
10. A néma forradalom
* * * * OTHER TOP 5 * * * *
A. 13 okom volt / 13 Reasons Why S1 (2017)
A filmek mellett nézek annyi sorozatot, hogy már gondoltam kibővíteni ezt a listásdit egy "TOP 5 SOROZATÉVAD" rovattal vagy valami hasonlóval, de a 13 Reasons Why anélkül is ide kívánkozik. Egyfelől azért is, mert az alapötlete nagyon megrázó és figyelemfelhívó egyszerre, mert abban egy középiskolás lány öngyilkosságának háttere a téma. A tárgya egy doboznyi, a lány által rögzített hangkazetta, a hozzá tartozó instrukciók szerint pedig minden kazetta egy-egy, a lány környezetében élő személynek van címezve, akiket felelősnek tart abban, hogy lavinaként felhalmozódva nem látott más kiutat, mint a halált. Nagyon izgalmas kirakóssá tették ezt a helyzetet az olyan kérdések, mint hogy ki tud a kazettákról, kik szerepelnek a kazettákon, és hogy ki hogyan dolgozza fel, meghallgatva a kazettákat, hogy gyakorlatilag vádlott, de minimum bűnrészesként lett megnevezve egy halálesetben. Másrészt viszont nem csak jó, de fontos néznivaló is a sorozat az olyan témák miatt, mint az iskolai szekálások és a szexuális zaklatások, de még inkább amiatt, hogy a családtagokra, barátokra áldozott értő figyelem milyen fontos lehet egy konfliktus feldolgozásában, akár egy öngyilkosság megelőzésében.
B. Happy Anniversary (2017)
A világon nincs talán ennél közhelyesebb alapötletű film, én mégis annyira megkedveltem a saját korlátaikban és terveikben folyamatosan elbotló szerelmespár történetét, hogy még most is a legjobb szívvel gondolok vissza rá. Mollie és Sam nagyjából három éve vannak együtt, ami éppen elég ahhoz, hogy a szerelem rózsaszín ködét, a megismerkedés izgalmát és az egymás iránti vágyat kifakítsák a szürke hétköznapok, a rigolyák és a rutinfeladatok. Mollie úgy érzi, hiába szereti Samet, egy baráti házaspár izgalmas életének és szenvedélyének tükrében nem biztos benne, hogy ezzel a szerelemmel ő meg is akarna elégedni. A film pedig annak a napnak a története, amikor ebben a mélypontban Mollie és Sam próbálják felidézni az emlékeiket, a napi dolgok közben folyamatosan összeakadnak és összevesznek, és próbálják kitalálni, hogy mit is akarnak a kapcsolatuktól.
C. The Wall (2017)
Ahogy fent is látszik, igencsak meg tudja ragadni a figyelmem, ha viszonylag szűk térben alig pár emberrel sikerül egészen jó érzelmi, drámai viszonyokat bemutatni. A The Wall történetében ezt szinte a végletekig lecsökkentették, ugyanis mindössze két ember halálos macska-egér játékáról szól. Egyikük egy iraki mesterlövész (Juba), elbújva valahol egy elhagyatott kis falu maradványai között, kilométerekre minden más lakott területtől, a másikuk pedig egy amerikai tengerészgyalogos, Matt, akit őrjáratozás közben megtámadott Juba, és beszorított egy omladozó kőfal mögé, ami az egyetlen fedezék a környéken. Mattnek ebben a helyzetben kell igencsak gyors észjárással, trükkökkel és a rendelkezésére álló minimális felszereléssel megtalálnia a menekülés útját, ráadásul elég gyorsan is ahhoz, hogy a lábát ért lövéstől ne vérezzen el. Érthető okokból ez igencsak kellemes feszültséget eredményezett, főleg hogy Juba csak a rádión keresztül hallható hangként jelenik meg, és hol hősies, hol kétségbeesett az a küzdelem, amit Matt a túlélésért folytat.
D. Trezor (2018)
Nálam Köbli Norbert az egyik legjobb mai magyar forgatókönyvíró, akinek a történeteihez külön hozzátesz az, hogy különböző magyar történelmi eseményekhez köti azokat. Nagyon kedvelt, többször feldolgozott témája például az 1956-os forradalom egy-egy szakasza, a Trezor esetében a forradalom leverése után a bujkálással töltött, mindkét oldalon bizonytalansággal teli napok. A történet helyszíne az a páncélajtóval elzárt terem a Belügyminisztériumban, ami még annak banki múltjából származik, és ami mögött a titkos állambiztonsági iratok, személyi dossziék vannak elzárva. Csakhogy ennek a kulcsa a forradalom hevében elveszett, így hirtelen ötlettől vezérelve egy börtönben ülő lakatossal akarják azt kinyittatni, akit többek között azért ítéltek el, mert feltörte ezt a széfet. A filmben egy jó thrillerhez méltóan semmi és senki sem az, akinek elsőre látszik, a bosszúra éhes szovjetek és államhatalmiak, meg az elszánt, de rejtőzni kénytelen forradalmárok között pedig külön is érdekes figura ez a kasszafúró, aki elméletben talán egyetért a kommunizmus eszméjével, de csak most kénytelen szembesülni vele, hogy tíz év alatt mi lett a szép eszmékkel, ha nem csak annyit tud róla, amit a börtönőr rádióját hallva néha elcsíp.
E. The Endless (2017)
Néha a legkisebb költségvetésű, félamatőr filmekben is örömöm telik, ha az eszközök hiányát olyan kreativitással és a nem pénzfüggő dolgok minőségével sikerül ellensúlyozni (mert persze jó a profi író, de hiteles, izgalmas párbeszédeket nem csak profi írhat), mint ahogy a The Endlessben is volt nekem. Nagyon tetszett ugyanis a sztori a testvérpárról, akiket úgy tartanak nyilván, mint egy öngyilkos szekta túlélőit, mert még időben elmenekültek, most viszont egy videofelvétel és az életük vakvágányra jutása okán úgy érzik, vissza kell térniük a táborba, megnézni, mit találnak ott. Ezzel pedig egy olyan út kezdődik el számukra, ami miatt nem csak azt kell újraértelmezniük, amit a szektáról gondoltak, hanem azt is, amit magukról, egymásról, és az egész világnak a működéséről. A folyamatos puhatolózást arról, hogy mi is ez az egész, kellemesen feldobta a testvérek és a velük kapcsolatba kerülők közötti dráma, így több szempontból is kielégítő filmet kaptam, még a lila homályban bolyongás ellenére is.
* * * * BOTTOM 3 * * * *
-1. Vörös veréb - /Red Sparrow/ (2018)
Szinte biztos voltam benne a moziból kijövet, hogy a Vörös veréb úgy készült, hogy valaki írt a 80-as évek környékén, még erősen hidegháborús hangulatban egy kém-thrillerhez forgatókönyvet, ami aztán beesett a szekrény mögé, és aki megtalálta 30 évvel később, az még talán a port sem fújta le róla, viszont filmet forgatott belőle. De nem, 2013-ban sikerült megírni ezt a kronológiai agyvérzést... Az összes titkosügynökkurva-képzős blődségen meg a családi szálakkal dúsított sztorin még túl tudtam volna lépni, de a korrajz -bármelyik időszakba is próbálnám elhelyezni- ebben a filmben annyira bután lett megcsinálva, hogy mázsás súlyként rántotta magával a filmet is a mélybe. A közösségi médiáról nem lehet úgy kiselőadást tartani, hogy egyébként a film világban fel sem találták talán az okostelefonokat, mert mindenki vonalason csacsog, és ahol a "diszk" még mindig a 3,5" floppykat jelenti, mert a kémek azon csereberélnek és fuvaroznak adatokat... és ez természetesen csak a két legnagyobb marhaság az amúgy több tucatnyi között.
-2. Büntető ököl - /Brawl in Cell Block 99/ (2017)
Más évben a Büntető ököl lett volna az utolsó, mert szerintem úgy rossz, ahogy van, közben meg akkora hype van körülötte, hogy anélkül nem is hiszem, hogy láttam volna. Így viszont nem maradtam ki ennek a wannabe-Tarantinonak a börtönfilmes agymenéséből, amiben az ötletgazda S. Craig Zahler nem csak azt akarja megmutatni, hogy milyen művészi vénája van, érzékkel a lassúbb képekre, hogy mennyire ért a drámai helyzetekhez és a fordulatos történetvezetéshez, de hogy közben még olyat is csinál, ami csak úgy sugározza a keménységet meg a brutalitást. Zalher ebből annyit mutatott meg, hogy milyen dögunalmas életképekkel és párbeszédekkel tud megtölteni egy filmet, a drámája és a történetvezetése pont olyan, mint hatezer másik "C" kategóriás akciófilmé, a keménységet meg csak ölnyi vastag kőfalakkal meg peremig teleszart vécékkel lehet kifejezni, mindezt vastagon belemerítve a gagyiba a kellékekkel és a színészekkel. Állítólag ezt hívják exploitationnek, és imádni kell, de én csak annyit láttam, hogy valaki nagyon erőlködött egy paródián, de még az sem jött össze...
-3. Napszállta (2018)
Ez a film nem érdemli meg, hogy itt legyen, a lista alján, mert egy remek magyar krimi-dráma lehetne, amin látszik, hogy rengetegen keményen dolgoztak rajta. Egy remek film lehetett volna egy fiatal magyar kalaposlányról, aki a gyerekkorában elvesztett szülei örökségének nyomában járva fedezi fel a családja és a 100 évvel ezelőtti Budapest mocskos titkait, összeesküvéseit, rábukkanva például az elfeledett bátyjára. Mindehhez olyan díszletes és jelmezes munka társul, hogy öröm lenne nézni, és a Kincsemhez hasonlóan lehetett volna egy remek kosztümös mozi, ahol a pénz is látszik rendesen... még ha nyilván nem is lett volna akkora közönségkedvenc a jóval komorabb témája és műfaja miatt. De ahhoz nem Nemes Lászlónak kellett volna rendeznie, de legalábbis kevesebb önérzettel kellett volna ezt megtennie, mert ő -talán azt gondolva az Oscarral a kezében, hogy megtalálta a filmkészítés Szent Grálját- egy az egyben ráhúzta a Napszálltára az Oscar-díjas Saul fia stílusát... amivel ez a film szenved. Amíg az illett egy lágeres monodrámához, ezúttal ettől a szövevényes történet fordulatai és a látványvilág is elvesznek a főszereplőt alakító Jakab Juli tarkójában és az operatőr által végletekig erőltetett homályban. Ettől lett ez a film nem is egyszerűen kellemetlen, hanem dühítő, mert nem rossz film, hanem elrontott.
.
