Kedves Pierrot,
én sajnos debreceni vagyok, s itt a szerzői filmes filmklubos élet sokkal sivárabb, mint Budapesten (és persze jobb, mint Hajdúhadházon). A munka és a fizikai távolság miatt azonban nem tudok a filmklubodba egyelőre elmenni, de nagyon díjazom a törekvéseidet. Valjuk be őszintén, nem lehetünk nagyon sokan (sajnos) ebben a hazában, akik szeretjük és nézni kívánjuk Godard filmjeit.
És eszembe jutott, hogy most pár hónapja láttam a tévében Godardnak egy 2002-es filmjét: A szerelem dícsérete címűt. Háát...........Mit mondjak.
Érdekes számomra, hogy jelentős rendezők hova lyukadnak ki az életük végén, "milyen révbe érnek", hogyan alakult a világszemléletük, ők maguk milyen mérleget vonnak stb. E szempontból nagyon tanulságos Tarkovszkijt, Pasolinit, Viscontit, Cassavetest, Jancsót stb. tanulmányozni, legalábbis nekem ez egyfajta kisebb mániám. Pontosan azért, mert az egyes életműveket a maguk ívében, egységében, egymásra-épültségében kell látni, ahogy te is mondtad.
Nos, ha Godard-t nézzük, ez az említett film a teljes, totális becketti szétesettséget, értelem- és öntudatnélküliséget mutatta a számomra. Részben egyes snittjeiben hipnotikus is volt a film, ugyanakkor számomra a tudatos teljes értelmezhetetlenséget , az értelmet, összefüggéseket is tagadó, világtól elszigetelt elmebetegek vízuális monológjának tűnő káoszt mutatta be.... Az egyetlen foszlánya az értelemnek a filmben film címe, de ezinkább mégiscsak a filmen kívül esik....
És arra gondoltam, milyen jó humora, mennyi gondolata, sziporkázó, polgárpukkasztó ötlete is volt Godard-nak egykor... Sajnálom.