Red Dragon
Sokakkal ellentétben, akik az Embervadászt titkos, kultikus, meg nem értett remekműként értelmezték, szerintem Mann filmje rettenetesen félresikerült volt. A Vörös sárkány kedvenc regényeim egyike, ezért döbbenettel láttam, hogy a Manhunter-ben mennyire erőtlen Dolarhyde figurája: hogyan változik a vásznon a könyv komplex, izgalmas alakja sima, mezei idiótává. És ahogy a történetet megváltoztatták: minden értelem és izgalom a kukában kötött ki, Harris gótikus, sötét meseszövését Michael Mann akkori sorozatának, a Miami Vice-nak megfelelő neonfényes, primitív szintetizátorokkal kísért, ostoba lassításokkal terhelt "zsarukalanddá" alakította át. Mann amúgy nem elveszett rendező, a '90-es évek közepén magára talált (Heat, The Insider), ezért Az embervadász-ban is találhatunk dicsérendőt: Dante Spinotti remek operatőr, az azóta elfelejtett William L. Petersen pedig jól hozza Graham figuráját. Tavaly a Hannibal hatalmas csalódás volt számomra. Scott nagyon vizuális rendező, de ha rossz forgatókönyvet kap, hiába a remek képek: buta film a végeredmény. Aki olvasta a trilógia záródarabját, tudja miről beszélek, aki meg nem, az is érezhette: Jodie Foster pótolhatatlan. Ő Clarice Starling. Mivel tehát csak A bárányok hallgatnak-ot tartottam méltó megfilmesítésnek, örömmel hallottam a hírt tavaly, hogy újrázzák a Vörös sárkányt. Amikor viszont megtudtam, hogy a rendező Brett Ratner, hülye kis agyatlan komédiák (pl. Csúcsformában) alkotója, nagyon megijedtem: ezt megint el fogják cseszni. Amikor viszont a szereplőgárdát megláttam, picit megkönnyebbültem: ilyen színészekkel nem lehet. Tegnap este végre láttam a végeredményt. Örömmel mondhatom, kellemesen csalódtam. Először is: ezt a filmet is Dante Spinotti fényképezte. Ez a jó hír. A rossz hír viszont az, hogy az általam egyébként kedvelt Edward Norton nagyon nem képes megbirkóni Will Graham karakterével. A könyvben Graham legalább annyira kattant, mint Lecter, aki titkos perverzióit sikeresen kamatoztatja az elmebeteg bűnözők kézrekerítésénél - hiszen úgy gondolkodik, mint ők - ám az állandó elfojtás sebezhetővé és frusztrálttá teszi, amit Hannibal előszeretettel használ ki. Na, a filmben ebből szinte semmi nem látszódik. Norton olyan, mint egy eltévedt kiscserkész, infantilis mosollyal mászkál a vásznon, és valahogy nagyon nem lehet elhinni neki, hogy annyira elképesztően, nélkülözhetetlenül zseniális profiler. Hopkins szokás szerint jó, de kissé már rutinból hozza a figurát, sokat nem tesz hozzá. Ráadásul hiába a maszkmesterek igyekezete, az elmúlt 11 év alatt jócskán megöregedett és meghízott, ezért nem igazán vesszük be, hogy a történet a Bárányok elött játszódik (ugyanez igaz Dr. Chiltonra is). Norton-Hopkins közös jeleneteiből pedig valahogy hiányzik az az elképesztő ritmus és feszültség, ami Foster-Hopkins között még megvolt. Ám ekkor jönnek Ralph Fiennes jelenetei. Amit előad, az a színészet magasiskolája. Maníroktól mentes, letisztult alakítása hideglelősen szép. Méltó társa ebben Emily Watson, és rendkívüli tehetségüket látva Ratner felnő a feladathoz. A történet beindul, az izgalom a székhez szegez, és hála Ted Tally forgatókönyvének, végig hű a könyvhöz. Fiennes pedig hiába csak harmadik a stáblistán: a film nagy részében őt nézhetjük a vásznon, jelenléte megsemmisíti Nortont, és elhomályosítja Hopkinst. Ez az ő filmje.
(még annyit, hogy ha már ilyen szépen sikerült összetoborozni A bárányok hallgatnak szereplőgárdáját, Crawfordot miért Harvey Keitel, és miért nem Scott Glen játssza. Ő picit hiányzik)